Nem is gondolnánk, milyen egyszerűen le lehet foglalni két ördögien eleven kiskölköt

...csak ki kell vágni két papírembert, és közösen rajzolni nekik néhány ruhát, aztán indulhat a móka. :)

Palacsinta Cilike módra

Azt hiszem, a mai napon nincs még egy olyan molyoló, aki képes volt jobban átlényegülni kedvenc főhősévé/főhőseivé, mint én.
Azt történt, hogy kislányom addig-addig unszolt, míg a vasárnap délutáni ólmosság, és hőség közepette kimentem a konyhába, és kikevertem egy kis adag palacsintatésztát. Okosan segített nekem: kimértük a tejet, beleütötte a tojást, meglottyintottuk kis olajjal, megízesítettük egy szó szerint csibecsipetnyi sóval, és végül habarás közben beleadagolta a lisztet. Ennek ellenére (vagy éppen ezért, de erről ne szóljatok senkinek), kissé sűrű lett a tészta. Azért nekiálltunk kisütni. Sajnos, ahogy rendesen is lenni szokott, no meg a nem igazán megfelelő állag miatt, az első sütet nem sikerült. Javaslatomra felhigítottuk a sebtiben elkészített szódával. Csodálatosan csordult a merőkanálból a serpenyőbe. Ínycsiklandóan sercegett, gyönyörűen felpúposodott, de amikor meg akartam fordítani, elszakadt. Úgy kellett lekaparni. Több is veszett Mohácsnál ütöttük el az újabb sikertelenséget, nekivágtunk a következő sütetnek. Pompás! Kerek lett, halványbarna, és sértetlenül átfordult, aztán könnyedén csusszant át kislányom tányérjába. Gyorsan meghintettem neki kakaóval. Mint egy kis boldog hörcsög, tömte be. Közben folytattam a sütést, de valamiért, egy sem sikerült: vagy megégtek, vagy elszakadtak, azért nem dobtam ki egyet sem, majd megesszük, mintha máglyarakás lenne – már elképzeltem, hogyan készítek hozzá valami finom öntetet. Perzse az álmodozás mit sem enyhített bosszúságomon. Nem igaz, hogy egy francos palacsintát képtelen vagyok normálisan kisütni. Mi lehetett a baj? Már nézegettem a tejesdobozt, szagolgattam a tojáshéjat, nem éreztem semmit – nem akartam elfogadni, hogy én vagyok a hibás. Ekkor kikukucskált a konyhába az anyukám, körbenézett, majd rémülten rontott a konyhaasztalhoz. Felkapott egy ásványvizes flakont, és nekem szegezett egy első hallásra oda nem illő kérdést:
– Mi lett azzal, ami ebben volt???
– Miért, mi volt benne?
– Szagold meg!
– Nem érzek semmit. – erre elkerekedett a szeme,
– Mi lett vele?
– Abból csináltam a szódát, amivel felhigítottuk a palacsintatésztát.
– Édes kislányom, – mondta ezt olyan hangsúllyal, hogy egy cseppet sem éreztem magam édesnek – ez volt a befőzőlé. Nem látod? Rá van írva, hogy "ecetes, cukros, sós"… Nem tűnt fel, hogy az almapaprikás üvegek előtt áll az asztalon? Nem tűnt fel, hogy rá van írva valami?
Nem, nem tűnt fel, mással voltam elfoglalva. És bevallom, bár nem akartam tudomásul venni, de engem is elért az a fránya szénanátha, így nemigen érzem a szagokat…
No, kitaláljátok, hogy kivé változtam? Igen, két helyes válasz is van: egyikük Anne Shirley az Anne otthonra találból (emlékezzetek Anne és Diana ribizliszörp incidensére – édes, csöpp leányom éppen olyan jóízűen falta be a fura palacsintát, mint Diana a fura ízű "szörpöt"), és hogy ne menjek el egész Kanadáig, idézzük emlékezetünkbe szépreményű Cilikét, aki hiába lett asszony, egyre-másra botlott bele hasonló esetekbe.
Azért az én hős, és úgy tűnik nagyon éhes kislányom, csak megette azt az egyetlen szépre kerekedett palacsintát. :)

Idő

Fejbekólintó érzés, ha nekem jön egy közhely, jelen estben a "gyorsan telik az idő" gondolat.
Utolsó bejegyzésem több, mint egy éve fogalmazódott. Hiba, nagy hiba! ;)
No, összeszedem a gondolataim, a fotóim és jövök blogolni, mert "zajlik az élet" - no, nézd csak, még egy közhely. El is szédültem... Hess innen, hess-hess!!! :D