Győrkőcfesztivál megnyitó 2012.

Zselécukor

Tegnap, péntek lévén, amikor az efféle elhajlások megengedhetőek, vettem "nyilemnyalom"-ot Marcuséknak. Jelly bean zselécukorkát. 13 féle ízben és színben pompázott a két zacskónyi finomság. Nagyon jóízű, eteti magát, vagy ahogy kolléganőm mondaná: "sírva evős" fajta. Marcival arról fantáziáltunk, hogy egy egész medencét kéne megtölteni ilyen cukorkával, és miközben úszunk benne, be is kaphatnánk egy-két szemet... Sajnos, ez egyenlőre nem kivitelezhető, de jó arra, hogy orvosos játékban gyógyszer legyen. Marcus és Mimi lelkesen "gyógyszerezték" magukat, nagyokat kuncogtak, jól elvoltak, gondoltam, akkor kimehetek főzni. Talán nem fogok hiányozni,gondoltam , nincs bűntudat. Csak mert néhány hete nincs játszás anya nélkül, ami rendkívül jólesik, de eléggé fárasztó, nem is beszélve arról, hogy a házimunka folyamatosan elhalasztódik miatta, s a végén lavinaként önlik rám a sok szennyes és mosatlan. Szóval egy ideje már a kontyom alá ütött a gőz, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki odasomfordál mellém, aztán elsuhan, odasomfordál, majd elsuhan. Közben egyre nagyobb kupacban halmozódik a színes , illatos zselécukor a konyhaasztalon. - Mi ez, kicsim? Miért hordjátok ide nekem a cukorkátokat? -kiabáltam be a szobába. - Azért, anya, mert az gyógyszer. -jött a válasz - Gyógyszer? - Igen, főzős munkázás ellen. Mégiscsak hiányoztam... :)

Cici

Egyik délután Mimim mosolyogva simult az ölembe, megcirógatta az arcom, belenézett a szemembe és kérdezgetni kezdett egy nagyon fontos dologról:
-Anyukám, a cicid egy testrészed?
-Igen, kicsim.
-Olyan testrészed, mint a füled?
-Olyasmi.
-Mint a lábad?
-Igen
-Akkor nem tudod lecsatolni? - érdeklődte fürkésző szemmel, rendkívül komolyan
-??? - lepődtem meg - Nem, nem tudom lecsatolni.
-Nem baj! Nekem is lesz cicim?
-Igen.- nevettem el magam.
-Akkor jó. -nyugodott meg, és otthagyott. Ment anyukásat játszani.

Légy vidám!

Reggel, alig ébredtek fel, Marci és Mimi pokoli rendetlenséget csináltak a szobájukban. Mondanom sem kell, remek, pihentető alvás utáni, idilli hangulatom egy pillanat alatt szertefoszlott.(Nem hiába írják okos cikkek, hogy egy szülő életében a legstresszesebb napszak a reggel.) Haragos hangon terelgettem vissza őket a szobájukba, ahonnan persze elpárologtak, amint mozdulni sem tudtak a szétszórt játékoktól. Komoly közelharcot vívtunk a szoba élhetővé tételéért. Mindent bevetettek, még a "lebénultak a végtagjaim" műsorszámot is előadták. Csakhogy felvérteztem magam, s rendíthetetlenül kitartottam (haragosan) amellett, hogy össze kell rakodniuk, ami végül így teljesült is. Viszont nem eszik olyan forrón a kását, most is, mint szinte minden hasonló hangulatú helyzetben, elhangzott egy olyan gyermeki bölcsesség ami szíven talált.
Előző este Boldizsár Ildikó Királylány születik című meséjét kellett felolvasnom angyalkáimnak. Én voltam a könyv hangja, aki beszélgetni kezdett Marciékkal. Elmondta nekik, hogy az égi királylányok milyen varázslatos kincsekkel halmozzák el az újszülött kislányokat. Olyanokkal, amiket nem lehet kézbe fogni, mégis az övék mindörökre: áldásokat mondanak. Légy jó!, Légy kecses!, Légy állhatatos!, stb., és Légy vidám! Légy vidám!!!- szól a jókívánság, amit oly élesen az eszükbe és szívükbe véstek elalvás előtt, hogy ma reggel a már említett, legmélyebb gyermeki bölcsesség hangján kaptam vissza. Az utolsó játékokat a helyére téve Marci felém fordult és kedves hangon, de intőn félrebillentett buksival rám szólt:
-Anyuka! Légy vidám! Emlékszel? Légy vidám! -hát lehet így bárkire, bármikor haragudni?!
Nem sokkal később Apuval hancúroztak. Apu gyúrta, dögönyözte őket. Marcinak sikerült egy óvatlan pillanatban kimenekülnie Apu karmai közül, így két szoba közt futtában ismét szóba hozhatta a Légy vidám! áldást, csakhogy ezúttal hozzátette:
-Látod, Anyu! Apu vidám, de ő rosszul vidám.
Hiába! Az égi királylányok csak a kislányoknak adták ajándékba a Légy vidám! áldását, tehát apu akárhogy igyekszik, csak "rosszul" lehet vidám, viszont azt hiszem, a kisfiúk pedig kaptak az égi királyfiktól helyette mást ajándékba: Légy bölcs!

Szív

Marcimra időnként rátör az az igazi, mesebeli, gyermeki, tisztán áradó szeretet, ami semmi máshoz nem fogható. Olyankor szinte feldöntve engem rohan hozzám és ölel, míg elakad a lélegzetem. Legutóbb az ölelés mellé lágyan a fülembe búgta:
- Anyukám, tiszta szívemből szeretlek.
- Én is tiszta szívemből szeretlek - válaszoltam neki elérzékenyülve. Ekkor rám nézett, gyengéden megsimította az arcom, s ennyit mondott:
- Amikor mérges vagy, piszkos szívedből szeretsz...

Nem is gondolnánk, milyen egyszerűen le lehet foglalni két ördögien eleven kiskölköt

...csak ki kell vágni két papírembert, és közösen rajzolni nekik néhány ruhát, aztán indulhat a móka. :)

Palacsinta Cilike módra

Azt hiszem, a mai napon nincs még egy olyan molyoló, aki képes volt jobban átlényegülni kedvenc főhősévé/főhőseivé, mint én.
Azt történt, hogy kislányom addig-addig unszolt, míg a vasárnap délutáni ólmosság, és hőség közepette kimentem a konyhába, és kikevertem egy kis adag palacsintatésztát. Okosan segített nekem: kimértük a tejet, beleütötte a tojást, meglottyintottuk kis olajjal, megízesítettük egy szó szerint csibecsipetnyi sóval, és végül habarás közben beleadagolta a lisztet. Ennek ellenére (vagy éppen ezért, de erről ne szóljatok senkinek), kissé sűrű lett a tészta. Azért nekiálltunk kisütni. Sajnos, ahogy rendesen is lenni szokott, no meg a nem igazán megfelelő állag miatt, az első sütet nem sikerült. Javaslatomra felhigítottuk a sebtiben elkészített szódával. Csodálatosan csordult a merőkanálból a serpenyőbe. Ínycsiklandóan sercegett, gyönyörűen felpúposodott, de amikor meg akartam fordítani, elszakadt. Úgy kellett lekaparni. Több is veszett Mohácsnál ütöttük el az újabb sikertelenséget, nekivágtunk a következő sütetnek. Pompás! Kerek lett, halványbarna, és sértetlenül átfordult, aztán könnyedén csusszant át kislányom tányérjába. Gyorsan meghintettem neki kakaóval. Mint egy kis boldog hörcsög, tömte be. Közben folytattam a sütést, de valamiért, egy sem sikerült: vagy megégtek, vagy elszakadtak, azért nem dobtam ki egyet sem, majd megesszük, mintha máglyarakás lenne – már elképzeltem, hogyan készítek hozzá valami finom öntetet. Perzse az álmodozás mit sem enyhített bosszúságomon. Nem igaz, hogy egy francos palacsintát képtelen vagyok normálisan kisütni. Mi lehetett a baj? Már nézegettem a tejesdobozt, szagolgattam a tojáshéjat, nem éreztem semmit – nem akartam elfogadni, hogy én vagyok a hibás. Ekkor kikukucskált a konyhába az anyukám, körbenézett, majd rémülten rontott a konyhaasztalhoz. Felkapott egy ásványvizes flakont, és nekem szegezett egy első hallásra oda nem illő kérdést:
– Mi lett azzal, ami ebben volt???
– Miért, mi volt benne?
– Szagold meg!
– Nem érzek semmit. – erre elkerekedett a szeme,
– Mi lett vele?
– Abból csináltam a szódát, amivel felhigítottuk a palacsintatésztát.
– Édes kislányom, – mondta ezt olyan hangsúllyal, hogy egy cseppet sem éreztem magam édesnek – ez volt a befőzőlé. Nem látod? Rá van írva, hogy "ecetes, cukros, sós"… Nem tűnt fel, hogy az almapaprikás üvegek előtt áll az asztalon? Nem tűnt fel, hogy rá van írva valami?
Nem, nem tűnt fel, mással voltam elfoglalva. És bevallom, bár nem akartam tudomásul venni, de engem is elért az a fránya szénanátha, így nemigen érzem a szagokat…
No, kitaláljátok, hogy kivé változtam? Igen, két helyes válasz is van: egyikük Anne Shirley az Anne otthonra találból (emlékezzetek Anne és Diana ribizliszörp incidensére – édes, csöpp leányom éppen olyan jóízűen falta be a fura palacsintát, mint Diana a fura ízű "szörpöt"), és hogy ne menjek el egész Kanadáig, idézzük emlékezetünkbe szépreményű Cilikét, aki hiába lett asszony, egyre-másra botlott bele hasonló esetekbe.
Azért az én hős, és úgy tűnik nagyon éhes kislányom, csak megette azt az egyetlen szépre kerekedett palacsintát. :)