Paddington

Korábban - rettenthetetlen bátorsággal átkelve a Kisvakond-Süsü-BartosErika-MarékVeronika mesekönyv hegyen - már megpróbáltam bemutatni gyerkőimnek Paddingtont. Én nagyon kedvelem őt. Bátor mackó, aki a legsötétebb Peruból jött potyautasként Európába, és marmeládét evett egész úton, hiszen "a marmeládé a mackók kedvence".

Akkor még "nem fogták meg Paddington kezét", mint ahogy Judy Brown kisasszony tette, de nem csüggedtem. Paddingtonnak adtam egy bontatlan üveg marmeládét, és elküldtem könyvtárba, olvasgasson kicsit.

Aztán e hét hétfőjén ismét felkerekedtem, és megkértem Paddingtont, tisztelje meg hajlékunkat egy látogatással. Este érkezett. Időben ahhoz, hogy Marci és Mimi esti meséje Paddington igaz története legyen, hiszen egészen a legsötétebb Peruból érkezett medve ő.

Kissé tartózkodóak voltak enyéim, ezért a szokásos olvasó kanapés összekucorodás helyett mindketten - kakaóikkal felszerelkezve természetesen - saját ágyikójukba heverve hegyezték fülüket a történetre.

"Mr. és Mrs. Brown egy vasúti peronon találkozott először Paddingtonnal." - kezdődött a történet, majd így folytatódott:

"Ami azt illeti, így jutott ő egy ilyen, medve számára csakugyan szokatlan névhez, mivelhogy Paddington volt a vasútállomás neve.

Brownék a kislányukat, Judyt várták ott, és akkor történt, hogy..."

-Anyuka, STOP! - vágott közbe Marci

-Állítsd meg! - majd egy hirtelen ugrással az ölemben termett, és ettől a pillanattól kezdve Marci és Paddigton  jó barátok lettek. Kisvártatva Mimi is mellém bújt.

Azt hiszem, holnap reggelire marmeládé lesz...

Ui.: Leállított, mint egy dvd-lejátszót, pedig jó ideje  nem is igen néz tévét. :D

Fiúk

Csilingel a telefonom, felébredünk.

Amióta ferőfénnyel köszönt ránk a reggel, könnyebben indul a napunk.

Marci nyugodtabb, Mimi is hamarabb ébred. Energikusabbak mindketten. Ez alatt azt kell érteni, hogy Marcit nem kell annyit noszogatni: két kisautó leparkolása közben még az öltözésre is jut ideje, sőt, olykor a kakaója mellé legyűr pár reggeli falatot is. Reggeli nélkül nem szabad elindulni otthonról, mindenki tudja.

Ezenkívül Mimimnek ahogy kinyílik a szeme, kinyílik a szája is:

-Anyuka kakaót! - így először - Menjünk játszira! Menjünk játszira! Menjünk játszira!... - így másodszor, harmadszor, negyedszer, sokadszor, míg kissé zúgni nem kezd a fejem. Hol marad a "jó reggelt", vagy egy kósza szia? Na, jó: puszit azért kapok...

Időnként változatosságot csempészve mondandójába, hozzáfűzi, hogy  "Anyukám pelusom kakis", ám mire ideáig jut, én veszek levegőt helyette is, gyöngyöző homlokomat törölgetve, mert úgy tűnik, a szüntelen csicsergés és körbefutkosás közepette arról elfelejtkezik.

Azt hihetnénk, egyszer csak elfárad, de tévedünk. Akár egy napelemes, öntöltő akkumulátor - minél többet mozog, annál tovább bírja. Szerencsére! :)

Elindulunk.

Mimi pihire fogva a bicóm gyerekülésében, Marci szigorúan a lábbal hajtós kismotorjával (az emberi erő meghajtás kifejezetten környezetbarát, mert rendkívül alacsony a széndioxid kibocsátása, és extra alkatrészként beépített zenélője is van, ami egészen az óvodáig körbezengi az utat; ja, ilyen beépített zenélő a gyereküléshez is járt).

Elbúcsúzunk Marcustól: többször visszatérő puszik, és ölelések, integetés, rövid visszaosonás az ajtókeret kiszögellésbe, végül irány a sokat emlegetett játszótér.

Nehezen ébredeznek az emberek a hosszú tél után. Fél kilenc-kilenc körül még mindig egyedül miénk a tér. Csuda jól szórakozunk!

Aztán ki tudja mi okból, fiús anyukák jelennek meg. Lányok sehol a láthatáron. Általában két kisfiúval érkeznek, amolyan Marci korú és picit idősebb gyerkőcökkel. 

A fiúk úgy robognak be a játszótérre, mint egy sebesvonat. Első útjuk legtöbbször a kék mászókához vezet. Kúsznak-másznak, emelkednek, csusszannak, lógnak, lengnek. Nem veszik észre Mimit. Mimi viszont megtorpan kissé, majd kikerekedett szemekkel, ámulva nézi a mutatványokat. Megszeppenve vonul vissza hozzám, az ölemből követi a pókmászásokat, felkapaszkodásokat, leugrásokat. Rövid idő után, talán mert Marci miatt ez a viselkedés ismerős, megbátorodik, és mintha nem is törődne a fiúkkal, elkezd homokozni.

Sülnek a homoksütik, épülnek a lerombolható vártornyok (mert olyan jó belemarkolni a vár sima homokfalába, amitől összedől az egész - nagyokat lehet nevetni rajta), ám amikor a fiúk játszóhelyet váltanak azonnal feledve a sok homokcsoda és a rombolás, a fiúk érdekesebbek.

Annyira, hogy nem bírja ki, közelebb megy a fiúkhoz. Ők éppen predatorok, vagy rendőrök, vagy pókemberek - mindegy -, folytatódik a lendületes és látványos játék.

Ebből nem szabad kimaradni - gondolhatja Mimi, mert lassan, óvatosan egyre közelebb araszol, míg végül belecsöppen  egy kalóztámadás kellős közepébe.

Összenéznek a fiúkkal, s onnantól Mimi is csapattag. Nyilvánvaló, hiszen a repülőből a vészcsúszdán távoznak, majd a szemétszállítóra a kötélhágcsón mennek vissza mindannyian.

Kipirulva játszanak. Nem tudom, Mimi mennyit ért belőle, a lényeg, hogy remekül szórakozik. Pedig nem szólnak hozzá. Ő mégiscsak lány! Megtűrik maguk mellett, bevonják, ha kell, de nem beszélnek vele. Mimit ez egy cseppet sem zavarja, ha változik a helyszín, iparkodó léptekkel követi a fiúkat. Illetve követné, ha engedném. A fiúk nagyobbak, meg hát fiúk (!), nekik többet enged a szülői féltés és szigor. Nem szeretem, ha Mimi túl messze elkerül mellőlem, ha kilép a játszótér puha borítású, biztonságos körzetéből. Mimi okos, szófogadó kislány, és érzi is, hogy meddig szabad elmennie.

Igen ám, de a múlt hét közepén történt valami. Valami meglepő. Annyira rácsodálkoztam viselkedésére, hogy egy pillanatra nem is tudtam, mit tegyek: engedjem, tiltsam, kövessem?

Vidáman rohangáltak a fiúkkal, amikor a kis kópék úgy gondolták, nem elég a rendelkezésükre álló terület, átvágtáztak a "felnőtt játszótérre", ahol futógépek és más kardió-tréning eszközök vannak. Nem csak én lepődtem meg, Mimi is.

A fiúk elfogadták maguk mellett, ugyanakkor mindegy volt nekik, hogy velük tart-e egy újabb küldetésbe vagy sem.

Mimi nagyon menni akart, de tudta, hogy a játszótérről kimenni tilos. Picit lógó nózival elindult felém, talán, hogy megvigasztalódjon a karjaimban, vagy hogy kárpótoljam valamivel az elmaradt hancúrozásért. Elérzékenyülve álltam fel hozzá,

ám mielőtt elértük volna egymást, egy pillanatra lecövekelt.

Határozottan rám nézett, elnevette magát, megfordult és eliramodott a fiúk után.

Szélsebesen szaladt egyre messzebb tőlem.

Na, ekkor zavarodtam meg kicsit: az én bújós cicalányom a fiúkat választotta a vigasztalás helyett...

Nem rohantam utána. Összeszedtem a játékainkat, a batyuinkat, és lassú lépésben követtem, hogy legyen ideje nagylányosan, kicsit szabadabban visszacsatlakozni a játékba.

Meghálálta bizalmamat: másnap már nem szaladt el a fiúkkal, megfogta a kezem, és behúzott a homokozóba.

Hármasban

Ritka pillanat, hogy így sikerül lefotóznom magunkat, ezért közre adom. :)

Óvoda és tablókép

Szóval Marci nem is Marci lenne, ha nem.... lenne olyan huncut mókamester. Mire gondolhatok?
 
(Felső sor, balról a második, szürke, galléros, fehér ujjú pólós.)
Na, jó! Ilyen is készült, de valljuk be, ez sem az Igazi. :D



Mimmusról sem szabad elfelejtkezni. Március 3-án beírattuk a Vuk óvodába, most már  hivatalosan is nagylány. :) Szeptembertől kisbárány lesz (Bárány csoportos). Nem sikerült egy csoportba kérnem Marcival, de így sem lesz rossz neki. Máris szeretettel említik, érdeklődnek felőle.
Hol is van az én báránykám? :)

Átváltoztatjuk - a legújabb tavaszi trend

Ilyen volt:

 

Ilyen lett:
Közvetlenül hajnyírás után, kissé tébolyultan


Végül extra trendtipp: házilag is könnyedén elkészíthető, garantáltan bőrbarát, műtéti beavatkozás nélkül eltávolítható arctetoválás a legdivatosabb, egy cseppet sem hivalkodó színben

Macskalány átlagos délelőttje

Vérnyomás - érzékenység II. (Ma van a szülinapom)

Igen. Ma van a szülinapom-pom-pom-pom-pomporopompom...

"32 éves lettem én, meglepetés e "...nap...

Tényleg kaptam egy remek meglepit: úgy tűnik, mégiscsak egészséges vagyok. :)

És kaptam tortát, könyvet és virágot is, de Apa állandóan össze-vissza állítgatja az új fényképezőgépet, így sajnos nem tudtam megörökíteni, Habár a tortának csak a töredékét tudtam volna, mert lecsapott rá a siserehad.

Két hónappal ezelőtt nagyon rosszul lettem könyvtárba bandukolás közben.

Nagyon.

Elszédültem, alig kaptam levegőt, remegni kezdett kezem-lábam, kivert a víz, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.

Nem árulok el nagy titkot, ha leírom, hogy megijedtem. Ki ne ijedt volna meg a helyemben?

Kipihentem magam kicsit a könyvtár előterében, aztán hazaevickéltem valahogy. Nem emlékszem rá, hogy csináltam, és mennyi időt vett igénybe, de hazaértem.

Mimama azonnal észrevette, hogy baj van. Szakértő szemmel végigmért, majd vérnyomásmérést javasolt.

165/120, pulzus 110

Ejha! Mi történhetett velem?

Nem vagyok hipochonder, ám annál aggódóbb természetű: egy pillanatra belém hasított a félelem - mi van, ha komoly baj okozza a magasvérnyomást?

Mi lesz Hökköpükkivel és Leröllével, ha velem történik valami?!

Gyorsan megmértük a vércukorszintemet is: 4 lett az eredmény. Tekintve, hogy könyvtárba indulásom előtt bekaptam egy banánt, igencsak alacsony érték. Jaj!

Mimama szerint nem pihenek eleget, ezért gyorsan lefektetett.

Igaz, a szívem majd kiugrott a helyéről (nem csak a magasvérnyomás miatt), jólesett a gondoskodás.

Amint jobban lettem, elkezdtem böngészni a neten, közben változó időközönként megmértük a vérnyomásomat. A pihenéstől 150/100-ra lecsökkent.

Kíváncsi voltam, milyen mértékű lehet a baj, és milyen természetes gyógymódjai vannak.

Első fokú magasvérnyomásról lehet szó esetemben, derült ki számtalan cikkből. Kezelési módot pedig nem találtam mást, mint amit Mimamánál is alkalmazunk: fokhagyma-galagonya-fagyöngy - tea és kapszula, sószegény életmód, és súlycsökkentés.

2009. novembere óta nagyjából 8 kg-ot leadtam már, és kevés sót használunk, tehát ezekkel nincs gond.  Valamivel mégis van, mert  az első rosszullét óta volt még egy cudar napom, egy másik alakalommal pedig eleredt az orrom vére (hogy az orrvérzés mennyi maszatolással jár).

Akkoriban Apa vérnyomása rendetlenkedett. Amitől szintén megrémültem (mondom, hogy túl aggódós vagyok), s bár kiderült, hogy neki valóban csak pihennie kell, és rendeződik a helyzet, belegondoltam, mi lenne, ha valamelyikünk súlyosan megbetegedne. Elborzadtam...

Túlsúlyos vagyok, ami jelentős kockázati tényezője számos népbetegségnek. Észbe kaptam, rendszeresebbé tettem a mindennapjaim, és sikerült elindulni a jó úton. Vagy mégsem? Amikor néhány hétnyi vérnyomás-mérés után lementem a háziorvoshoz, és említettem a súlycsökkenésem, leszidott. Le kell fogynom, de túl gyors a tempó. Ez is megviselheti a szervezetet, a szívet. Püff neki!

Elküldött vér-, és vizeletvizsgálatra,  szívröntgenre és szemvizsgálatra.

Ma délután voltam az utolsó vizsgálaton, a szemorvosnál.

Ahogy az összes többi lelet, a szemorvosi is tökéletes (leszámítva az amúgy is erős rövidlátásomat, ami apránként javulni látszik -hja, kérem, az öregedéssel távollátóvá romlik a szem; mire elérem az agg kort, talán élesen látok majd, mint egy réti sas). Sehol semmi elváltozás, sem kiugró eredmény.

Akkor mitől magas ez a fránya vérnyomás???

Elkerülhetetlenül gyógyszert kell szednem ezentúl.

Már egyszer emelni is kellett az adagoláson, csakhogy a mért eredmények még mindig hajmeresztőek.

Ma reggel is 145/110, bár a pulzus javul: 80 körüli.

Rákérdeztem a háziorvosunknál, mi lehet a gond, azt gyanítja öröklött hajlam.

Szülinapom alkalmából azt kívánom, egyik gyermekem se örökölje ezt a hajlamot, és még ha életem végéig szednem is kell vérnyomás szabályozó gyógyszert, ne legyen semmi bajom, hogy együtt lehessek velük, és az enyéimmel sokáig.

Még legalább újabb 32 évig.

"Három a magyar igazság..."

Első felvonás - Egy:
Átestem a tűzkeresztségen.
Szó szerint:
megégettem a karom a kenyérsütőgép üstjével.
Mimama  karácsonyra kapta tőlünk (lányaitól és vőitől) az évek (lehet, hogy évtizedek ?) óta áhított készüléket. Nagy volt az öröme. Egyszerre nevetett és sírt, amikor kibontotta a dobozt.
Noha Ő kapta, én készítek vele kenyeret (az alapkenyérreceptet Libor Máriától azaz Limara pékésgéből kölcsönöztem - később leírom, miként alakítottam rajta a szánk íze szerint). Nem nagyon mer hozzányúlni. Azért szívesen asszisztál egy-egy új recept kipróbálásakor.
A sors fintora, hogy azóta rájöttünk a lisztérzékenységére, és nem ehet kenyeret - ugye a gluténmentes nem ízlik neki -, de még így is megnyugvással tölti el a puszta tény, hogy van kenyérsütőnk.
(Korábban gázsütőben készítettem kenyeret. Úgy is finom lett a végeredmény, de bevallom, így sokkal-sokkal egyszerűbb.)
Egyetlen félelmem volt csupán e masinával kapcsolatban: az, hogy könnyen megégethet, amikor kiütögetem az üstből a kész kenyeret.
E legutóbbi alkalommal is arra koncentráltam, hogy nem érjen a bőrömhöz a tűzforró üst, de amilyen az én formám: minél jobban koncentrálok, annál biztosabb a baleset...
Gyorsan hideg víz alá tartottam a karom, így nem hólyagosodott fel, és lefertőtlenítettem, ami megelőzte a seb begyulladását. Túléltem, tuti megmarad a karom...


Kettő:
Aztán Marci is megsérült: megharapták a nóziját.
Szerencsére az orra hegye a helyén maradt...

Három:
Végül tegnap este Mimi is megsebesült, beteljesítve a "minden csapás hármasával jön" babonát.
Beverte a száját a kád szélébe. Apu rosszul lett egy pillanatra a Mimmus felhasadt szájából kiömlő jelentős mennyiségű vértől. Bevallom, én is megijedtem.
Kisleánykám botor módon meg akart támaszkodni a kád szélére akasztható műanyag szappantartón, amit amúgy tűzhelyként használ az esti pancsoláskor (fenséges leveseket szokott főzni :) ).
Nem lett nagy baj, de míg be nem heged, nagyon oda kell figyelnünk, hogy ne piszkálja, s ettől nehogy begyulladjon vagy ismét felszakadjon, mert elég hosszan felszántották éles kis fogai az ajkát.
Szegénykém a vérét és a rémület könnyeit nyeldekelve tiltakozott attól, hogy lejegeljük, és ellenőrizzem a fogait. Pedig egy hajszálra voltam a pániktól - mi van, ha kitörtek a fogai, félrenyelheti, ha hátracsúsznak...
Nem törtek, nem is sérültek meg a fogai, és Mimamának megengedte, hogy jéggel enyhítse a fájdalmát (mindig van a mélyhűtőben gyógynövénytea lefagyasztva szépészeti és biztonsági okokból - most hasznát vettük, mert különben el szoktam feledkezni róla).
Nem sikerült túl jól a fotó, azért kivehető a sérülés.

Agyonpuszilgatnám, de ugye nem lehet, mert akkor fájdalmat okoznék neki.
Mire ágyikóba került, olyan jól érezte magát, hogy még fejen állt egy kicsit és bukfencezett párat...

Második felvonás -
Egy:
A személyi sérülések mellett az utóbbi napok nem kímélték az elektromos berendezéseinket sem.
Először elromlott a fogkefém. Igen, elektromos fogkefém van. Mimamától kaptam poénból, mert sokat mosok fogat, nem mániákusan, de borzasztóan zavar, ha egy picit is az étkezésekre emlékeztet a leheletem, tehát sokat. Ennyi bogarasság belefér az életbe, nem igaz?
Jó, bevallom, párszor leejtettem, de attól még nem kéne elromlania.
Ez az átok fogkefe először elkezdett nyikorogni, majd elakadozott, aztán leállt, és nem lehetett feltölteni az akksiját. Kimúlt.
Visszatértem a hagyományos eszközökhöz, de egyre gyakrabban elcsenem Apa fogkeféjét. Persze szigorúan kicserélem a fogkefefejet...

Kettő:
"Beadta a kulcsot" a dvd lejátszónk is.
Éppen egy mesegyűjtemény lemezt (Mikrobi, Frakk, Shaun bárány) szerettünk volna megnézni a soron következő nagy családi mesemaraton napunkon, de a készülék nem olvasta be a fájlokat.
Nincs egy éve, hogy megvettük.(!)
Igaz, hogy annyira nem hiányzik, azért rossz érzés.
Most, hogy itt a jó idő, úgyis játszóterezni és biciklizni fogunk, az esti mese pedig már régóta Anna, Peti meseolvasás vagy diafilmezés, mégiscsak bosszantó, hogy nem kényelmesen elnyúlva, hanem a számítógép elé kuporodva tudunk csak filmet nézni.
Csak azért se veszünk egyelőre másikat!

Három:
Egyik nap észrevettem, hogy nem világít a hűtőnkben a lámpa.
Gondoltam, kiégett. Hívom Apát, tegyen valamit, de míg odaért volna hozzám, elkezdtem a lámpa elől félrerámolni  az ennivalót, s feltűnt, hogy semmi sem hideg, és a szalámis edény csordultig van vízzel. Leolvadt a hűtő? Ááááá, elromlott a hűtőnk!!!
Azt sem tudtam, nevessek vagy sírjak. Ez nem lehet igaz! Miből veszünk másikat?
Elkapott a röhögőgörcs.
Ott dülöngéltem a nevetéstől kibuggyant könnyeimet törölgetve a padlón, amikor Apa rájött, hogy mi baja a hűtőnknek: ki volt kapcsolva.
Szóval akkor mégsem romlott el? Hurrá! De mi történhetett?
Ekkor odasomfordált Mimmus, és megmutatta, hogy hogyan csavargatta 0-ra a hűtő kapcsolóját. Elmagyarázta, hogy nekem állította úgy, amikor előző délután pudingot vett ki a hűtőből.
Vaklárma volt.
Megtörik az átok, és ezúttal mégsem romlik el három holmi egymás után?
Sajnos, nem: elromlott az a bizonyos harmadik is.
A fényképezőgépünk.
Marci leejtette.
Többször megkapta már a gépet, hadd gyakoroljon, hátha ő lesz a következő André Kertész. Szuper portrékat készít rólunk, igazán élvezi. De tegnap nem fogadott szót, lehúzta a csuklójáról a készülék tartó zsinórját, és leejtette. Optikával-objektívvel lefelé ért földet. Javíthatatlanul tönkre ment.
Marci nem kapott ki. Nagyon szégyellte a dolgot.
Ezúttal a szomorúság csalt könnyeket a szemembe.
Nincs elektromos fogkefém, oké. Nincs dvd-nk, oké.
De hogy ne legyen fényképezőgépünk?! Nem bírom ki!!!
Jövő héten lesz a szülinapom, ezért Apu, amikor elvitte a fényképezőt megvizsgáltatni, beugrott, és vett helyette egy újat (hitelre :D ).
Imádnivaló ez az Apu!
Marcus már megkörnyékezte az új gépet, de szigorúan el van tiltva tőle.
Letudtuk a három gép-halált, letudtuk a három sérülést, most már nyugodt idők jönnek...

Orrom piros,...

...hajam kóc, én vagyok a Marci bohóc.

Vagy inkább Vitéz Marcus.
De leginkább az én, átmenetileg bohóc orrú, ám ifjú kora ellenére is oroszlán-szívű Kisfiam.
Nagyon büszke vagyok Rá!

Marci nóziját tegnap megharapta egy kisfiú az oviban.
Attól olyan lilába hajlóan piros.

Egy olyan kisfiú "kóstolta meg", aki picit más, mint az átlag gyerekek.
Egy egész csoportnyi "picit más" - magatartászavaros, beszédfejlődésben lemaradt, alacsonyabb intellektusú, részképességzavaros - kisgyerek jár az óvodánkba, akiket szerencsére nem különítenek el a többiektől. Örülök, hogy így van, hogy együtt játszhatnak, mert így talán később toleránsabbak lesznek egymással a gyerkőcök, hiszen megismerik egymást, és ami különösnek hathat, mégis megszokott és természetes.

Amikor Marciért mentem tegnap, Zsuzsa néni (ő Marci egyik óvónénije) nem szólította azonnal csimotám, helyette óvatos hangon előrejelezte, hogy baj történt.
Először arra gondoltam, hogy talán megint későn ért ki a wc-re (nagyon elmélyülten szokott játszani), aztán Zsuzsa néni sajnálkozó, és kissé rémült arcára pillantva már megijedtem.
Elmondta, hogy kint voltak az udvaron, és szépen játszottak együtt a másik csoportbeliekkel, amikor Ákos hirtelen orron támadta Marcim.
Mindenki megrémült, hiszen a véraláfutásnál súlyosabb következménye is lehetett volna a harapásnak. Őrangyala ismét jól vigyázott Rá.
Látszik csöppöm orra hegyén, és szeme alján, milyen erővel érték kis társa fogai.
Kicsit szégyellem, de annyira hihetetlenül és viccesen hangzott ez az egész, és Marcim is olyan édesen néz ki a harci sérülésével, hogy elnevettem magam.
Mindenki megkönnyebbült.
S hogy miért vagyok büszke Marcira?
Mert nem támadta vissza a kisfiút!
Nem kiabált, nem is árulkodott rá, nem ütötte meg, és még csak sírni sem kezdett. Megértette, hogy előfordulhat ilyen.
Fájt neki, és meglepődött, kicsit kedveszegett lett a nap hátralevő részében, de igazi, okos, megértő nagyfiú módjára viselkedett.

Hogy tulajdonképpen miért is harapta meg a Kisfiú, nem derült ki igazán.
Egyik verzió szerint érzelemkitörése volt: meg akarta szeretgetni Marcit, a másik verzió szerint is érzelemkitörése volt, csak éppen Marcus rosszkor volt, rossz helyen.
Az óvónőket nem lehet hibáztatni. Hirtelen történt. Meg sem lehetett volna akadályozni.
Anyja fia a Lelkem, mert engem is megharapott egy ovis-társam kiscsoportos koromban. Mára nincs nyoma, csak megmosolyogtató emlék, habár belőlem kiharaptak egy darabkát. A fiú mentségére szóljon, hogy szerelemből tette...

Szóval Maci elrendezte magában a történteket, s miután gyógyító puszit is kapott tőlem, máris feledte élete első, komoly óvodai sebesülését.

Csodálatos kiskrapek! :)

Vérnyomás - érzékenység I. (Zitaanyunak)

Mimama 2007. december 21-én délután rosszul lett. Eltorzult az arca féloldalasan, elgyengültek a végtagjai, gondolkodása összezavarodott.
Nagyon megijedtünk, gyorsan mentőt hívtunk hozzá.
Bal féltekei agyi infarktusa volt. Elhalt egy érszakasz az agyában, így elhalt jónéhány ezer agysejtje.
Nemrégiben olvastam, hogy Magyarországon vezető halálok a szív,- és érrendszeri megbetegedés és annak kísérő betegségei (azt hittem, a daganatos betegségek a legkegyetlenebbek).
Kevesen tudják, hogy ha a szervezet első jeleire orvoshoz fordulunk, a tragikus vég elkerülhető. Sőt, ha mégis bekövetkezik a baj - infarktust kell elszenvednie a betegnek -, de három órán belül szakszerű ellátásban részesül, szintén nagy a valószínűsége az életben maradásnak, mi több a felépülésnek.
Mimamát időben elkezdték kezelni, mostanra egész jól felépült.
(Mimama néhány nappal a kórházba szállítása után, ölében Mimivel és Misu unokatesóval)
Akkoriban gyakran 200/150, vagy ennél magasabb volt a vérnyomása.
Volt már ilyen magas korábban is, 14 évvel korábban.
Akkor kezdődtek a bajok.
Mimama szíve megbetegedett, mert párja, az Apukám meghalt.
Mint a népmesékben: a legény már "túl az Üveghegyen", s szerelmének ettől meghasadt a szíve.
Kiderült, hogy szívkoszorúér - szűkülete van, amihez ingadozó vércukorszint társult. Több gyógyszert is kapott, úgy tűnt, nem lesz semmi baj: a közérzete javult, a vérnyomása rendeződött.
A gyógyszerek mellett Mama évek óta étrendkiegészítőket szedett, kúraszerűen cserélgetve a készítményeket. A népgyógyászatban elfogadott, és "ősidők" óta alkalmazott dolgokról van szó (halolaj, fokhagyma-fagyöngy-galagonya, zöldárpa, alga-kivonat, multivitamin, gyógyteázás, stb.).
Amikor a kórházi kezeléshez felvették az anamnézisét, el is mondtuk az orvosának. Félve, mert a legtöbb orvos rossz szemmel nézi az effélét.
Mimama kezelőorvosa örömmel sóhajtott fel. Úgy vélte, ha nem kezdett volna kiegészítő kezelésbe Mimama, minimálisra csökkent volna az esélye, még úgy is, hogy időben orvoshoz került.
(Persze csak zárójelesen, de felmerül bennem a kérdés, hogy valójában mennyit érhetnek a betegségét kezelő szerek, és gyógynövények, ha mégis agyi érkatasztrófa zajlott le nála? Talán csak lassítják az elkerülhetetlent, ha már a betegség kialakult? Ijesztő!)
(Mimama 2009. decemberében, karjaiban a legkisebb unokájával - Mimikém szavaival élve - Bedibedőkével)

Életminősége fenntartásához azóta is elengedhetetlenek a gyógyszerek. Pontosan tízfélét (+1-et) kell bevennie gondosan programozva.
Háromfélét az agyának megfelelő vérellátásáért, helyes működéséért;
kétfélét a megfelelő vércukorszint fenntartásáért;
háromfélét a magas vérnyomás megelőzésére;
egyet a vérkoleszterin- szint csökkentésére;
egyet a vérerek "lazítására" és
+1-et a könnyebb elalvás, nyugodt alvás érdekében.
Kapott bélflóra regenerálót is, de az "égvilágon" semmit nem használt, sajnos.

Ez a sok kemikália megterhelte a gyomrát, s a meglévő betegségei mellé újabbak társultak. Illetve nem tudom, hogy az egyes élelmiszerfajtákra adott jellegzetes tünetek együttesét betegségnek nevezzük-e, a lényeg, hogy Mimama jobban érzi magát, ha nem fogyaszt tejtermékeket, és glutén tartalmú élelmiszereket, illetve kerüli a húsételeket.

Nagyon szereti a tejet. Csöpp gyerekkorától kezdve ez a kedvenc itala, no és a kefír, meg a joghurt. Imádja a túrós csuszát tejföllel megöntve, és az én fokhagyma-krémlevesem...
De észrevettük néhány hónapja, hogy tej, illetve tejszármazék tartalmú ételek-italok fogyasztása után, túl gyakran kell látogatnia az illemhelyet, és étvágytalanná válik, néha még hányingere is lesz.
Rövid tépelődés után elkezdtük kialakítani tejmentes étrendjét.
Javult a helyzet, de nem szűnt meg minden kellemetlenség.

A tünetek:
sokszor felpüffedt, feszült a hasa, hasmenés váltott székrekedést, savas érzés marta a nyelőcsövét, nem múlt el a hányingere, elkezdett böfizgetni, és borzasztóan fájtak az ízületei. Nem kívánt enni semmit, erőtlen lett és ingerlékeny.

Értetlenek és tehetetlenek voltunk.

Mama említette problémáit orvosának, de ő nem kérdezett semmit, helyette helyeslően fogadta a szigorú diéta és étvágytalanság hírét, a közérzetromboló jelenségeket pedig a gyógyszerek mellékhatásainak vélte.
Mamát nagyon nehéz otthonról elcsalni, főleg orvoshoz vinni, ezért nem is erőszakoskodott, hogy vizsgálják ki jobban az esetét (csak mielőbb szabadulhasson).
Elszomorodott, hiszen úgy tűnt, élete végéig meggyötri majd minden kínkeservesen legyűrt falat. Ennie csak kell valamit!

Ekkor került a kezembe az IPM magazin 2010. márciusi száma, amiben Szendi Gábor Táplálkozás és skizofrénia című cikkében szóba kerül a gluténérzékenység. A cikk rendkívül tanulságos, de számunkra nem (csak) a címben szereplő módon. Bevillantotta az agyamba a felismerést: Mamánál valószínűleg gluténallergia alakult ki.
Elolvastam több cikket is a gluténérzékenységről (itt a gé-ről, és itt a lisztérzékenységről további írások olvashatóak) és a tünetek megerősítették bennem, hogy ki kell egészítenünk a diétájához tartozó élelmiszer-tilalom listáját.
Az az olvasottak alapján nem világos, hogy Mimamánál mi alakult ki: glutén, vagy simán lisztérzékenység, egy biztos, hogy amióta ellenáll a ropogós héjú, friss kenyérnek, és kerüli a gluténtartalmú eledeleket, sokkal-sokkal jobban van.
Sütöttem neki kétféle gluténmentes kenyeret (kukoricalisztből és speciális lisztkeverékből)


és a soron következő bevásárláskor szigorúan gluténmentes élelmiszereket vásároltam neki. A Sparban nagyon jó holmik kaphatók: müzli, tészta, lisztkeverék, kenyér is.
A kenyér élvezeti értéke jóval alacsonyabb a hagyományos kenyéréhez képest, mert amikor beleharapunk kicsit gumi-szerűen tömör, ám a szájban szárazan szétporlad, és hamar tönkremegy. Mamának egyelőre nem ízlik. Kenyér helyett Natúr császári csemegét és olajos magvakat fogyaszt.

A lényeg: három nap után megszűnt minden, ami kínozta.(!)

Miután a gluténérzékenység genetikailag kódolt, vagyis a leszármazottaknál is előfordulhat, elkezdtem Mamát felkészíteni egy ez-irányú kivizsgálás lehetőségére.

Most jól van, mégis nehéz helyzetben vagyunk.
Lassan elkerülhetetlen lesz egy dietetikus felkeresése, hiszen olyan változatos és teljes értékű étrendet kellene kialakítanunk Mimamának, ami megfelel egy cukorbetegnek, egy laktóz-intoleráns betegnek, és egyszersmind egy gluténérzékenynek.
Azt hiszem, az ilyen helyzeteket mondják "kemény fának".

Március 15.

Modern generáció

Ez a fotó ma reggel készült. Korán.
Mimi, Mimama és Apa is feküdtek még.
Habár Mimikém ébren volt, csak nem akart kibújni Apa mellől, pihizett tovább.
Marci nehezményezte a lustálkodást. Mármint az ő szemében elvesztegetett időt.
Pedig Marci is csak félúton volt az alvás és ébrenlét között.
Nappali játszónadrág és pizsama-felső...

Már készült ráugrani Apuékra, hogy közös játék kezdődhessen, amikor elkaptam. Betereltem a babaszobába, ahol észrevette az előző este földön felejtett, régi billentyűzetet. Leült mellé, majd elmélyülten pötyögni kezdett.
(Milyen szerencse, hogy ilyen könnyen elterelhető a figyelme!)
Eközben bekapcsoltam a számítógépünket, hogy rálessek az leveleimre.
Néhány perccel később még mindig feltűnően nagy csend uralkodott a lakásban. Ez gyanús - gondoltam -, így rálestem Marcira.
Ott kuporgott ugyanúgy a földön, a billentyűzet fölé hajolva, és rendíthetetlenül "írt" valamit.
- Mit csinálsz kisfiam? - kérdeztem csodálkozva.
- Ne zavarj, Anyuka! Levelet írok Apunak, és Mamának hogy keljen már fel!
Hagytam tovább dolgozni.

Kicsi házikó

Tegnap, az esti altatáskor Mimi megijedt a szomszédok keltette zajoktól.
- Anyuka, mi vót ez? Zaj!
- Az alattunk lakó gyerekek nem akarnak lefeküdni, az anyukájuk pedig felmérgesedett, azért hangoskodnak - válaszoltam.
- Hmm - morgott közbe Marci mérgesen -, és az asztalt is ide-oda tologatják!
- A székeket, felettünk. - helyesbítettem - Tudjátok, mi toronyházban lakunk, egy tízemeletesben. Laknak alattunk és felettünk is. Mi is halljuk őket, ők is hallanak minket. Nem kell megijedni, a zajok nem bántanak.
- Jó, anyuka -nyugtázta csöpp leánykám, ám Marcit nem hagyta nyugodni a dolog.
- Nem szeretem az elemetes házat. Menjünk kicsi házikóba. Kunyhóba, mint ami Marica néninél van - fantáziája belendült.

- Költözzük olyan házikóba, aminek nincs lépcsője. És van mellette egy ajtós parkoló.
- Garázs, ugye?
- Igen, és van kerítés is, meg egy kert, ahova hóvirágot ültetünk. Onnan leszedjük, és bevisszük az asztalra.
- Lesz virágoskertje - mosolyogtam rá.

- És legyen gyümölcsös fa is. - Költözzünk! Elmegyünk, anyukám?
- Lehet, hogy el tudunk majd menni.
- Most menjünk! - türelmetlenkedett
- Most nem tudunk menni, mert elköltözni nagy dolog. Sok pénz kell hozzá.
- Akkor vegyünk pénzet pénz-boltban.
- Azt nem lehet, de elképzelhetjük, hogy milyen legyen a házikó.
- Jó. - nyugodott meg kicsit, majd folytatta - Elviszem a takarómat. És a könyveimet is.
- Feltétlenül! Könyvek kellenek.
- Meg a Legot, de a csúnya babákat nem viszem. A macikat is elvisszük.
- Az ágyadat is vinnünk kéne.
- Azt nem, azt itt hagyjuk.
- Miért nem? Akkor a földön fogsz aludni?
- Nem, veszel nagy ágyat, hogy Mimmussal aludhassak a babaszobában.
- Ahá, értem. Azért, míg nem tudunk másik ágyat venni, a saját ágyatokban kéne aludnotok.
- Az nem jó, mert az ágyam nem fér be Apu autójába. Kicsi a csomagtartója.
- Elég nagy a csomagtartó, sok-minden belefér. Az ágy is, lehet, ha szétszedjük.
- Nem, neeem. - tiltakozott, majd kis szünet után nagy komolyan ismét megszólalt:
- A Mimamát visszük inkább. Igen, Mimama is jön...
Pár perccel később mindkét ágyacskából békés szuszogás hallatszott. Gyorsan és szépen aludtak el.

Így is szoktak aludni. Talán így már érthető, Marci miért szeretne nagy ágyat. :)

Az alkotás napja

Zelk Zoltán: Hóvirág

Jó, hogy látlak hóvirág

Megkérdezem tőled

Mi hírt hoztál? Mit üzensz

erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán

vidd a hírt madárka

Útra kelt már a tavasz

itt lesz nemsokára.

IN MEMORIAM

Ma reggel, fél hét körül Dédike, Apu nagymamája elment.
83 éves volt.

Mimi is, Marci is ma negyed hétkor felriadtak. Megérezhették?

Mama január vége óta kórházban volt. Néhány hét alatt romlott le az egészsége.
Az orvosok nem árulták el, milyen betegség támadta meg.

Tegnapelőtt meglátogattuk. Nem tudtuk felébreszteni.
Megsimogattuk és adtunk neki puszit. Fájdalmas mozdulattal elhúzódott.
Nem értem, miért betegedett meg?

Kicsivel több, mint tíz éve ismerem. Gáborom neki mutatott be legelőször. Az első randink éjjelén. Azonnal összemosolyogtunk. Cinkos pillantással. Úgy szerettük egymást, mintha vérrokonok lennénk. Szörnyű belegondolni, hogy nem mehetünk hozzá többet.

Csupa energia és derű Dédike volt. Mindig finom sütivel, frissen szedett gyümölccsel várt minket, vagy kézzel kötött ruhácskákkal lepte meg gyerkőimet. Rengeteg mondókát és gyerekverset, dalocskát ismert.
Mióta Marcusék járni tudnak, együtt kertészkedtünk háza hátsó udvarán.
Gáborom tulajdonképpen Dédike nevelte fel.

Nagyon szeretünk Dédike!
Szia Dédike!

1926-2010
Kiss Jánosné Horváth Julianna