Korábban - rettenthetetlen bátorsággal átkelve a Kisvakond-Süsü-BartosErika-MarékVeronika mesekönyv hegyen - már megpróbáltam bemutatni gyerkőimnek Paddingtont. Én nagyon kedvelem őt. Bátor mackó, aki a legsötétebb Peruból jött potyautasként Európába, és marmeládét evett egész úton, hiszen "a marmeládé a mackók kedvence".
Akkor még "nem fogták meg Paddington kezét", mint ahogy Judy Brown kisasszony tette, de nem csüggedtem. Paddingtonnak adtam egy bontatlan üveg marmeládét, és elküldtem könyvtárba, olvasgasson kicsit.
Aztán e hét hétfőjén ismét felkerekedtem, és megkértem Paddingtont, tisztelje meg hajlékunkat egy látogatással. Este érkezett. Időben ahhoz, hogy Marci és Mimi esti meséje Paddington igaz története legyen, hiszen egészen a legsötétebb Peruból érkezett medve ő.
Kissé tartózkodóak voltak enyéim, ezért a szokásos olvasó kanapés összekucorodás helyett mindketten - kakaóikkal felszerelkezve természetesen - saját ágyikójukba heverve hegyezték fülüket a történetre.
"Mr. és Mrs. Brown egy vasúti peronon találkozott először Paddingtonnal." - kezdődött a történet, majd így folytatódott:
"Ami azt illeti, így jutott ő egy ilyen, medve számára csakugyan szokatlan névhez, mivelhogy Paddington volt a vasútállomás neve.
Brownék a kislányukat, Judyt várták ott, és akkor történt, hogy..."
-Anyuka, STOP! - vágott közbe Marci
-Állítsd meg! - majd egy hirtelen ugrással az ölemben termett, és ettől a pillanattól kezdve Marci és Paddigton jó barátok lettek. Kisvártatva Mimi is mellém bújt.
Azt hiszem, holnap reggelire marmeládé lesz...
Ui.: Leállított, mint egy dvd-lejátszót, pedig jó ideje nem is igen néz tévét. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése