A fájós fogú

Én nem vagyok Brukner Szigfrid. Dehogy is! Nem félek a fogorvostól!
Érett, felnőtt, felelőssége teljes tudatában lévő anyuka vagyok, aki jó példával jár elöl és nagy gondot fordít a fogápolásra, mi több: rettenthetetlen szívvel jelenik meg az évenkénti általános, mosolygós fogászati ellenőrzéseken...
Aminek az ideje tavasszal van, NEM MOST, tehát nem baj, hogy múlt csütörtökön elkerültem a rendelőt, ugye?
Tudniillik elkezdett fájni a fogam. Picit csak, egészen pirinyót, csak úgy tompán, szinte nem is fájt semennyire, ha nem rágtam vele és nem beszéltem.
Bátor vagyok; egy jeles szülinap előtt feltétlenül tűrni kell. Egy kis fájdalomnak meg sem szabad kottyannia... Tulajdonképpen mennyire kicsi a kicsi fájdalom? Csak azért kérdem, mert ez mintha jobban fájna, mint amit amolyan kis, eltűrhető mértékűnek gondolnék. Á, nem! Ez semmiség! Ezzel még nem kell fogorvoshoz rohanni, még a végén kinevetnének. Talán elég, ha többet mosok fogat, és elrágcsálok egy szem szegfűszeget, talán bekapok egy fájdalomcsillapítót is. Mondom, hogy nem vagyok Brukner Szigfrid!
De akkor, miért nem tudom balra billenteni anélkül a fejem - tanakodtam magamban péntek délután (a délelőtti szülinap elterelte figyelmem magamról)-, hogy késélességű fájdalom hasítana az állkapcsom bal oldalába, ami aztán kisugárzik a halántékomba és a torkom irányába? Itt valami nem stimmt. Talán mégsem csak egy rossz falat az oka, ami esetleg felsértette az ínyemet.
Szombaton már derengeni kezdett, hogy talán kilyukadhatott egy fogam, az okozza a kínokat. Igyekeztem elhessegetni magamtól az orromba toluló fogorvosi rendelő szagot, a fülemben dübögő fogfúró zúgó-percegő zaját, és rengeteg, már-már beteges mennyiségű fogmosással kiűzni a számból azt a kezelés közben érezhető fura, szárazan fémes ízt. Elképzeltem, hogy a rengeteg súrolástól majd "tiszta - luk" lesz a fogam/on.
Mondanom sem kell: nem vált be a "tiszta-luk" akció. Vasárnapra enyhültek a panaszok a dupla adag fájdalomcsillapító bogyónak köszönhetően, plusz ismét bevált a figyelemelterelés - kirándulni voltunk, de ma kérlelhetetlenül lecsapott a kín megint.
Nos, egészen kora délutánig tudtam elbliccelni a fogorvoshoz menetelt, amikor is Mimama eltorzuló arcomat, és erőltetett vigyoromat látva rám parancsolt, hogy jelentkezzek be - de azonnal! - a fogorvoshoz, mert nem bírja tovább figyelni, miként csinálok magamból hülyét: alamuszin megfutamodom, és remegek, mint egy nem túl bölcs, de okoskodó nyúl (pl: Aromó). Engedtem a gyengés erőszaknak, felemeltem a telefont:
A tárcsázott számon előfizető nem kapcsolható - ezt a pechet!
Ja, hogy a neten fent van az új elérhetőség? Na, ez tényleg pech!
Hogy a doktornő szabin van? Jaj, de sajnálom!
A szomszéd rendelőben helyettesítik? - nincs szerencsém.
Vagy mégis? Ennek a száma sem jó, és a neten található sem él már. Akkor most mégsem megyek fogorvoshoz, el tudom még ezt az állandó sajgást viselni...
Jól van! Szedelőzködöm, odamegyek -lesz, ami lesz!
Két beteg volt előttem, egy, akinek éppen befejezték a kezelését, és egy, aki még csak elkezdett zsibbadni. Szóval azonnal be lehet/kell fáradnom?!
Befáradtam. Beültem a székbe, kitátottam a számat.
Szégyenszemre eközben elgyengült a lábam, a kezem enyhén reszketett, a gyomrom csomóba ugrott, és néha elfelejtettem levegőt venni. Még jó, hogy a helyettesítő doktornő kezét nem haraptam le ijedtemben! Nincs mese: mégiscsak Brukner reinkarnációja lehetek - utálok fogorvoshoz járni, félek a fogorvosi kezelésektől.
Ám ekkor odalibbent Maminti a kicsi zöld tündér, meglegyintette csillámos végű varázspálcáját, és elvarázsolta azt a bizonyos lyukat, merthogy a vizsgálat szerint semmiféle kezelendő: fúrandó, csiszolandó, tömendő lyuk nincs a fogaimon az alsó állkapcsom bal oldalán. Viszont! :
Jön a bölcsességfogam - IGEN! - , amitől begyulladt az a fránya állkapocs, amiből felszínre tör, plusz ez a kis huncut "érettségi ajándék" (elég megkésett, így 32 éves korom tájékán) nyomja, taszítja a többi csontfogat, ami rátesz egy lapáttal az alapfájdalomra. Bölcsességfog! Még ilyet!
Kaptam antibiotikumot, most már csak várnom kell a hatását, no meg a fog kibújását és újra elmondhatom, hogy nem kell félni a fogorvostól...

(Hathatna már az a francos gyógszer!!! Aúú!)

Szülinap

Nagyon boldog 5. szülinapot édes Kisfiam!

A holnap délelőtti "zsúr" (annyira szűkkörű, hogy csak Mimama, Kistesó, Apu, Nagynénik és én leszünk jelen, de Marci szerint ez már igazi szülinapi zsúr lesz - tehát akkor az úgy is lesz ;) ) után bővebb beszámolóval jelentkezem. :)

III. Győrkőcfesztivál 2010. július 2-4.

Tegnap késő éjjel, amikor Marci már régen újraélte álmában a nap izgalmas eseményeit - és azt hittük nem csak ő, de a kis tesója is -, Mimi átbandukolt hozzánk, szorosan ölelt Csibabájával és Kockáskajajójával, s reménykedő tekintetét az enyémbe fúrva azt kérdezte:
- Holnap is megyünk a Győrkőcre anyukám?
- Nem mehetünk Kicsim, a fesztiválnak már vége.
- Azért mert alszik a Győrkőc?
- Igen Drágám, a fesztivál helyszíneket lebontották, és hazamentek a szervezők aludni. Jövőre is lesz Győrkőcfesztivál, akkor is el fogunk menni, nyugodj meg! - próbáltam lecsitítani kicsit, de a feszültség nem oszlott el arcáról.
- Ők a Győrkőc?
- Győrkőcök, Kicsim. Te is Győrkőc vagy, mert részt vettél a programokon, és Győrben élsz.
- Én is Győrkőc vagyok? És Bánkó (Marci) is?
- Igen.
- És a Benibogyó (Benedek unokatesó) is?
- Igen.
- Ők is alszanak?
- Igen. - Ekkor enyhített kis keze babafojtó szorításán, pislantani is mert már, majd kényelmesen befészkelte magát mellénk a nagy ágyra:
- Jó, akkor most én is alszom, jó?
- Jó éjt Drágám! - köszöntem el tőle, de azt hiszem, már nem hallotta. Mosolyogva elaludt.

Fotóriport egy átlagos esténkről...

...,mely este változatosságával garantálja a kifulladva ágyba zuhanós elalvást.
Íme:
Előszó: Miminek van egy Zapf csecsemőbabája. Választott társa - Vakond baba mellett -, akit Csibabának nevezett el. Nélküle nem indulhatunk el sehova, nélküle nem kezdődhet el az aktuális étkezés, nélküle nem szabad játszani, de legfőképp', nélküle nem lehet aludni. Marci is megszerette Csibabát. Annyira, hogy elorozta Mimitől. Ha Mimi önként nem adta, hát Marci megterrorizálta a kishúgát. Pokolivá vált az esti altatás. Késő éjszakág tartott a ribillió - tőlünk zengett a környék -, és mindig, mindketten sírva aludtak el. Eldurvult a helyzet, cselekednünk kellett. Mit volt, mit tenni, felkutattunk egy új családot kereső Zapf babát. Nem kellett sokáig keresni (millió köszönet ezért Adró hugimnak). Örökbe fogadtunk Marcinak egy hasonló babácskát. Így már Marcinak is lett "Csibabája". Aki végül a Pici baba nevet kapta, és szigorúan kék ruhát hord.
Beköszöntött a béke, és a gyors elalvás, a nyugodt éjszakák időszaka.
Igen ám, de minden csoda három napig tart (vagy kicsivel tovább, de biztos véget ér).
A babák szeretete és nélkülözhetetlensége megmaradt, ám az esték ismét..., hm, mit is írjak?, ismét kimerítően izgalmasak...

Csibabákkal

Fürdés után, már pizsiben (Marci gyorsan eliszkolt, mielőtt lefotózhattam volna)-
"De Anyukám, mi csak kukások vagyunk!"

Marci még mindig nem került elő, ám Mimi a megtestesült álomgyerek, még olvas is magának

Már a babák is "le vannak fektetve" az alváshoz, már a mese is elhangzott, már túl vagyunk a "puszi-simi-ölelés"-en is

Utolsó(-nak hitt) bekukkantás a gyerekszobába, avagy megérkezés a Parketta Riviérára

Egy újabb kör altatási ceremóniát követő "be kell-e a kis drágáimat takargatnom ellenőrzéskor" a szemem elé táruló tájkép vihar után (már majdnem kubista stílusban)

Majd a beletörődő kompromisszum bizonyítéka: majdnem minden játék elkobozva, és majdnem mindenki a saját ágyába parancsolva...

Győzelem! Végül csak elaludtak! :D

Azért vannak csendesebb estéink is, remélem, holnap olyan lesz...

Anyák napja

Ezt kaptam Mimitől ajándékba:

Marci pedig ezzel lepett meg:

Remek érzés Anyának lenni! :)

Éljen május elseje!

Csodás napunk volt!
Nyitás után nem sokkal már a termálfürdő öltözőjében kerestük Marci segítségével a szekrényeinket.
A képek beszédesebbek minden szónál. Sajnálom, hogy nem tudtam több fotót készíteni a lubickolásukról. Sikongva élvezték a feltörő buborékokat, kurjongatva engedték, hogy a sodró lendületű mesterséges hullám felkapja őket, ellazulva simultak a hasunkra, amikor elfoglalhattunk egy-egy egész testet lágyan masszírozó befekvőt,vidáman rugóztak, amikor a medence szélén végighúzódó ülőperemre kiléphettek kicsit az úszógumikból (még a merülést is kipróbálták), és fáradhatatlanul találtak ki maguknak újabb és újabb játékokat a vízmentes pihenő idején.
A nagy pancsolást követően még elnéztünk a majálisra, de az elmaradhatatlan virsli evés után, már alig volt erejük, így végül hazamentünk. Amint becsukódott mögöttük a bejárati ajtó, ahol voltak leheveredtek a földre, és jó sokáig ott is maradtak. Ezen az estén nem volt gond az altatásnál...
 

Volna még valami, amit meg kéne említenem. Csak egy apróság, egy jelentéktelen semmiség, egy röpke, amúgy felejthető epizód, ami érzékletesen megismertette velünk a szívinfarktus közeli állapotot. Nem is tudom, hogy leírjam-e?

(De ne tessék ám megkövezni! Nem mi lennénk, ha nem keverednénk kalamajkába egy családi program alkalmával.)

Egy ideje nagyon odafigyelek arra, hogy minden körülmények között nyugodt maradjak, és minden teendőt és történést rövid kommentárokkal tegyek elfogadhatóbbá Marciék számára.

A fürdőzés utáni zuhanyozás kész pokoljárás szokott lenni, ám most, ezzel az új kontrollal sikerült átsugároznom nyugalmam és biztonságérzetem Mimibe, akinél még azt is elértem, hogy hajat mosson, mi több, ő maga állt a zuhany alá, leöblíteni a magasra tornyosuló habkoronát. (Sajnos eközben Marci úgy visított a férfizuhanyzóban, mintha Apu nyúzná - Apunak valamiért nemigen jön be ez a módszer.)

Szóval: Mimi és én, kellően vidám hangulatban, már ügyesen megszárított hajjal bandukoltunk a szekrényeinkhez. Mit látunk odaérkezvén? Időközben Marci is lecsillapodott. Illetve már nem visított, csak kissé visongott. Túlpörögve rohangált Apu elől a szekrénysorok között, öltözőfülkéből öltözőfülkébe. 

No, ahogy lenni szokott, Mimikémre Marci vidámsága kezdett átragadni (mert a tesó hangulata és szava mindig többet ér, mint holmi szülői intés vagy kérés). Oszladozott a békés félszendergő, büszke elégedettség, s mire odáig jutottunk, hogy Marci befogását követően felöltöztethettem volna leánykám, ez a kis puncis anyaszült meztelen állapotában kirántotta magát a karjaimból, s tesójával szolidaritást vállalva szélvész száguldozásba kezdett. Csak úgy csattogtak a lábacskái az öltöző kövén! Szerencsénkre, még nem tudja olyan jól megtervezni a menekülési útvonalait, így nekirohant Apának, aki ügyet sem vetett Mimi szívszaggató tiltakozására - ami amúgy ellenállhatatlan -, könyörtelenül átadta nekem. Innentől már minden rendben ment. Volna...

Miután mindkét gyerkőc szárazra törölve, melegbe öltöztetve álldigált a kijelölt helyén, végre én is, aki addig egy törölközőbe csavarva igyekeztem megőrizni a méltóságomat, elindulhattam felöltözni. Mielőtt magamra csuktam volna az ajtót, még hátrapillantottam. Te, jó ég! Nincsenek sehol a gyerekek!

Nem, nem ekkor kerülgetett a szívinfarktus, az majd később következik. Ekkor még csak halálra váltan meredtem Hökköpükki és Lerölle hűlt helyére. Néhány másodperces dermedt csend után ijedten kérdeztem Aputól, hogy tud-e valamit gyermekeink titokzatos eltűnéséről, amikor halk kopogásra lettem figyelmes. Apró ujjacskák, kuncogással kísért kaparászására a közeli öltözőfülkéből. Megkönnyebbülve nevettem el magam, mire Marci is előbukkant harsányan hahotázva. 

Amikor már kinevettük magunkat, és megbeszéltük, hogy ilyet nem is szabad csinálni,  megkértem Mimit, ő is jöjjön elő. Szót akart fogadni, csakhogy nem tudta kinyitni a fülkeajtót. Magára zárta, és nem tudta visszafordítani.

Na, ez már nem volt annyira vicces.

A jókedvet egy szempillantás alatt elfújta a rémület. Apa is, Marci is ott termett a fülkénél, és megpróbálták kinyitni valahogy. Mimi ráébredt szorult helyzetére, megijedt, sírva fakadt, Marci mentegetőzött, mert ő mutatta meg neki, hogyan lehet bezárni belülről az ajtót, én remegő kézzel, lecövekelten próbáltam meg kitalálni, mit csináljunk.

Jesszusom, Mimi bent ragadt! Bezárta magát! Most mi lesz?

Biztattuk Mimit, próbálkozzon belülről, miközben Marcit megpróbáltuk rávenni, másszon be a kishúgához. A fülkeajtó alatt és fölött volt egy kis rés, gondoltuk csak befér egy négy éves, de tévedtünk. A kis buksija elakadt. Mégsem áldozhattuk fel a füleit Mimi szabadulása érdekében...

Na, de most aztán tényleg mi egyen???

Felül szélesebb a rés, de az meg nagyon magasan van, még a végén ráesik Mimmusra, vagy rosszul pottyan és beveri a fejét.

Jaj! Mit tegyünk?!

Ezen a ponton sejtettem meg, milyen is lehet, ha megáll az ember szíve.

Ekkor az ajtó alatt megjelent egy szőke fürtöcske.

Mimikém összeszedte minden bátorságát, és okosan végiggondolva az elhangzottakat, megpróbálta megmenteni magát. Édes kis csöppöm, annyira aprócska, hogy kényelmesen kicsusszanhatott börtönéből.

Végül én is kényelmesen felöltözhettem, persze Marciék kérésének eleget téve, csak becsukott, nem bezárt ajtó mögött. Mondanom sem kéne, hogy nem mozdultak mellőlem, míg a kocsihoz nem értünk. Gyorsan és csendben távoztunk a fürdőből.

Néhány órával később, már itthon jutott eszünkbe, hogy mással is előfordulhatott más hasonló, hogy rosszul is lehet odabent valaki, így valószínű, a fürdő személyzetnek vannak eszközei az ilyesféle vészhelyzetek megoldására.

Szerintem már azóta ki is nyitották azt a fülkét.

:D

A föld napja - Kerékpáros felvonulás '10. 04. 24. délelőtt-délután

Jó volt!

Örülök, hogy részt vehettünk egy ilyen rendezvényen.

Körbegurultuk a várost. Néhány autós ránk dudált dühében, míg mások integetettek nekünk. A gyalogosok felcsillanó szemű csodálkozása, és a becsatlakozó bringások öröme mindenkit jókedvre hangolt.

Néha, ahogy a vidám kerekes tömeg tovagurult egy-egy elhagyatottabb utcán, szimfóniává nemesedett a kerekek és láncok percegése, nyikorgása, csattogása.

Mimi is nagyon élvezte. Amikor már lendületbe jött a körülbelül 450 szólamban éneklő, ezerkerekű sárkány, és gyors tempót vettünk fel - hogy süvített a szél a fülünkbe - Mimi hahotázva kiabálta: "gyorsabban anyukám, még gyorsabban anyukám".

Jövőre is elmegyünk. (Remélem, Marcus akkor nem alszik el  délután, és velünk tart majd. Nem is szokott amúgy nappal aludni...)

Hófehérke háza

Időnként, amikor Marci a megszokottnál is korábban ébred, már hét órára beérünk az oviba.

Nem is olyan régen történt, hogy ismét így alakult.

Lábbal hajtós motorján csak úgy süvített az ovi felé: izgalmas és vidám a kelő nappal elsőként érkezni a csoportba. Olyankor az óvónéni leül vele játszani, olvas neki; a reggeli búcsúzkodás egészen lerövidül.

Kihasználtam az alkalmat, és elbújtam az ajtókiszögellésbe, meglestem kicsit, mit csinál, miután otthagytam. Egyenesen Hófehérke (Walt Disney Barbie baba) kunyhójához lépdelt, majd nagy büszkén maga elé vette a kisasztalra és benépesítette plüss állatkákkal. Sokáig elbíbelődött vele, jó volt látni. Ez lehet a kedvenc játéka.

Este, az elalvás előtti beszélgetés alkalmával megkérdeztem tőle, hogy telt a napja.

- Jót játszottam a vikilóval - válaszolta fülig érő szájjal.

- ???? - néztem rá bambán.

- Hogy mivel játszottál kicsim?

- Vikilóval. Egyedül. Leparkoltam mellé. Jó volt.

- Te kedveled a pónilovakat? Ezt nem is tudtam.

- Dehogy! Anyuka autóztam! - mordult rám felháborodva; hogy képzelem én, hogy ő igazán lányos játékot venne maga elé, még akkor is, ha azt csak az óvónéni látja?!

- Igen ezt mondtad. Leparkoltál a Viki ló mellé - most rajta volt a csodálkozás sora:

- Nincs Viki az óvodában!

- Nem, félreértettél: Viki ló. Tudod: nyihaha, paci Viktória lovacska - magyaráztam.

- Ja, neeem! Vikilóval játszottam, amiben Hófehérke lakik a törpékkel.

- ????...... - és akkor "leesett"

- Marcus! Te vityillóval játszottál! Vityilló, mint házikó, kunyhó, apró lak.

- Nem, anyuka - intett rendre sajnálkozó hangon, mintha elnézhető fogyatékosságomnak tekintené, hogy még ezt se tudom - Hófehérke vikilóban lakik. Lakhatnak vele lovak. Vikilóban, érted?!

Szél urfi az oviban " az az én poharam, anyuka"

Szív

  Az emlékezetes gumikesztyűs-fogkefés suvickolás-lubickolás után.
Már egy ideje beszélgettünk a sötétben Marcival (Mimmus eközben két kézzel fogta egyre erőtlenebbül a mellé lógatott bal mutató ujjam), amikor érezhetően önmagát győzködve, elég nehezen rátért a lényegre.
- Hülye ovi! - fakadt ki. - Anyukám, az ovi hülye. Nem szeretek oviba járni. Mond azt, hogy beteg vagyok.
- Azt nem mondhatom, Nem szabad hazudni. Kisbabám, oviba el kell menned, ahogy Apu dolgozóba jár. Miért hülye az ovi?
- Korán kell felkelnem. Sokáig akarok aludni.
- De hát Nyuszikám, minden reggel hamarabb ébredsz, mint ahogy megszólalna a telefonom.
- De én vissza akarok aludni.
- Sosem alszol vissza. Pedig megtehetnéd - ezen kicsit elgondolkodott.
- Nem szeretem az óvónéniket.
- Azt hittem, szereted. Kedvesek Veled.
- De csapkodnak.
- Hogyan??? Mit csinálnak?
- Csapkodnak.
- Bántottak?
- Nem! Nem, a szőnyegre csapnak, amikor rosszak vagyunk.
- Olyant én is szoktam. Rácsapok az asztalra, vagy az ágyra, aztán jól megijedsz, és végre csöndben maradsz, aztán szófogadó leszel - ismét megtorpant, ám rövid töprengés után folytatta.
- Meg kiabálni is szoktak.
- Marcikám, sokan vagytok a csoportban, nagy a zsivaj azt hiszem, az óvónénik csak azért kiabálnak, hogy mindenki meghallja, amit mondanak. Én is meg szoktam emelni a hangom. Amikor felmérgesedek - megint olyat találtam mondani, ami megakasztotta gondolatmenetét, de nem tántorította el. Így folytatta:
- Anyukám! Mindig veled akarok maradni. Itthon akarok lenni, veled. Az én szívembe' csak Te vagy. Az én szívembe' csak te férsz bele...
   Átölelt, és nagyon-nagyon sok puszit adtunk egymásnak.

  Mielőtt elaludt, hozzátette, hogy a szívébe belefér azért még a kis Mimmuska, Apu is, meg Mimama, és Benibogyó, meg Adrika, és Mohu, Nikolka is, de Lili kutya nem, mert amikor meg akarja simogatni "rásivárog".

Esti fürdetés

Ma könnyű dolgom volt.
Nem, nem autómosóban készült pillanatképet osztok meg kedves olvasóimmal.
Marci és Mimi az esti lefekvéshez készítik elő magukat.
Körültekintő felszereltséggel megoldották maguk a tisztálkodást.
Pancsolás  suvickolással. :D

Rendrakás

Kiborítóan nagy rumlit csináltak tegnap Mimiék a lakásban.
Elkeseredetten kezdtem összepakolni. Marci autózott, hiába hívtam segíteni, meg sem hallott. Mimi viszont készségesen követett.
Valami eltérített, így Mimi egyedül maradt a rumli közepén. Mégsem hagyta abba a pakolást. Mire visszamentem rendet rakott. Vagy valami olyasmi.
Sajátos módon oldotta meg a kérdést. Íme:


(Zacskókban a sok bigyó, egy kupacban az ágyon - nem szerteszét, ugye -, s ami nem fért már a táskákba, tálcán kínálja nekem... :D)

Pille

Elnézést a fektetett képért, későn vettem észre, hogy rosszul tartom a gépet.
A lényeg így is követhető. :)

"Pille-pille, szállj a tenyerembe! Cukrom is van, mézem is van, válogathatsz bőven."
Az utolsó szót Mimi rendszerint "bebővennek" ejti, összevonva a bőven és belőle szavakat. Praktikus megoldás a lényegretörés érdekében.

Világszám!

Örömmel értesítjük a város cirkuszkedvelő közönségét:

ellátogatott hozzánk a híres-nevezetes Kiss cirkusz!

Idomított vadállat a porondon!

Hátáról halált megvető bátorsággal, védőfelszerelés nélkül ugrik a mélybe Hökköpükki, a világhírű artista!

Mindeközben a szépséges Lerölle csillogó ruhájában, ragyogó mosolyával kápráztatja el a nagyérdemű közönséget!

Ma reggelre

kialudták a bolondságot. Vidáman eljátszottak együtt, hagytak minket egy kicsit tovább pihenni. ( Köszönet ezért! :) )

Azért a nagypárna "fosztorgatása" megmaradt: ráugráltak, hajigálták, alábújtak, belebújtak, kihámozták a párnahuzatból. Úgy tűnt, a párnahuzattal még mókásabb játszani.

Marci odakiabált magukhoz:

- Anyuka nézd! Beleragadtam a mézbe! - le kellett fényképeznem... 

:D

"Haragszom rád..."

Tegnap délután nem voltam itthon.

Mimama és Apu vigyáztak Mimmusékra.

Nem értem pontosan miért, de mire hazaértem, valóságos csatatér fogadott (előre megbeszéltem a családdal, hogy el kell mennem; nem leszek otthon kicsit): sírás, hörgő kiabálás, idegesség, rohangálás  - a rendetlenség már mellékes.

Nem viselték jól a gyerekek a távollétemet. 

Ez egy kicsit megijesztett, egyszersmind jól is esett. 

Mimamáékat nagyon megsajnáltam. 

Volt már fordítva is: Apu nem volt itthon (habár ezt már kezdik megszokni, mert ez gyakoribb a munkarendje miatt), s a gyerkők nem értették meg, hogy nem jöhet azonnal haza, mire kitört a dühödt ribillió - este úgy estem be az ágyba, régen aludtam el olyan gyorsan.

Szóval: amikor felocsúdtam az első döbbenetből, halihóztam egyet, mire két kisgyerkőm úgy száguldott felém, mint golyó az ágyúból. Fel is döntöttek volna, ha nem támaszkodom a bejárati ajtóba. Örömüket látva megnyugodtam kicsit: vége a tébolyult délutánnak, elalvásig nem lesz semmi gond.

Tévedtem. Lenyugvásuk átmenetinek bizonyult. 

Őrjöngve rohangáltak szobáról szobára, veszekedtek, mindennek ellentmondtak, nem fogadtak szót, semmivel nem játszottak, csak szétszórták a játékokat, míg nem bírtuk tovább és beraktuk őket a fürdőkádba. Gondoltam túlfáradtak, ideje lefekvéshez készülődni. Meglepetésemre lecsendesedtek. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, igen ám, de pancsolás után kitalálták, hogy anyuka legyen a játszótér. És komolyan gondolták! Félpucéran letámadtak: rám másztak, gyűrtek-dögönyöztek, sőt, még csúszdáztak is rajtam egyet. Jó, egy kicsit ezalatt nézhettem a tévét, agykikapcsolásként.

Végül rendesen leizzadtam, mire betereltem őket a szobájukba. Bevallom, ezúttal nemigen sikerült megőriznem türelmem és higgadtságom, fel kellett emelnem a hangom, és elkezdődött a rászámolásos sakkban tartás. Mimama és Apu próbáltak segíteni, nem sok sikerrel, merthogy a gyerekek kipécéztek maguknak. 

A maguk gyermeki módján  bosszulták meg, hogy péntek délután nem maradtam velük. Hiszen a péntek már hétvége!

Nagy nehezen eljutottunk az ágybabújásig. Elszaladt az idő, a villanyt már le kellett oltani, így azonnal következhetett a kívánságműsor. Egyedül az volt a baj, hogy a sajtkukac a popsijukból csak nem akart eltávozni: amint rázendítettem egy dalra, elkezdtek hömbölögni, rúgkapálni, párnára vetődni, nem is folytatom. El lehet képzelni: nagy vígan folytatódott a ribillió.

Közeledtem a teljes kétségbeesés felé, amikor Mimi megszánt (vagy csak elfáradt), és szépen lepihent. Kérte, takarjam be, fogjam meg a kezét, és nevessek rá, mert ő már okos. Mimikém kedvessége megenyhített, mire Marci teljes erőből rám ugrott (hogy rá figyeljek).

No, innentől nem lehetett kedvességgel elintézni a dolgot, nagyon mérges lettem. Keményen rászóltam - eközben szegény Mimi is megijedt tőlem, moccanni sem mert -, mire Marci magára halmozta amit csak az ágyában talált. Már azt hittem, megfullad. Lebontottam építményét. Előtűnt a buksija:

- Haragszom rád, anyuka! - ráncolta homlokát, majd egy hirtelen mozdulattal hátravetődött nagypárnájára és mert elszámította a távolságot, beverte a buksiját. Azt hiszem, rosszul reagáltam, mert hozzám vágta, hogy:

- Nem leszek a barátod soha többé!

Egy futó gyógypuszi után elvettem az ágyából mindent, és leszidtam, hogy figyelmeztettem a bajra; nem fogadott szót, hát pórul járt.

Ellökte a kezem, amikor meg akartam simogatni.

Elszégyelltem a dolgot. Ekkor Marci, hogy még jobban megbüntessen hozzátette:

- Buta vagy anyuka! Majd mingyá' hangosan fogok énekelni, és rondán...

Óvodás Marci fiú

Mimi és Marci tegnap este a szokottnál tovább fennmaradhattak.

Ezért elmaradt az esti mesélés, de kérésükre megígértem, hogy kicsit többet fogok énekelni nekik.

Fáradtak voltak, rám bízták, hogy miket énekelek. Gondoltam a nagy esőzések idején jól esne hallaniuk néhány vidám tavaszi, nyári dalt.

"Somvirág, somvirág, aranysárga a világ.

Kakukkfű, kakukkszó, kirándulni volna jó...";

"Tillili-tülülü, csiri-cserere, lombpalotába gyere be,

tillili-tülülü, csere-csiriri, hogyha bejöttél ne menj soha ki!...";

"Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom.

Minden madár társat választ, virágom, virágom..." - következtek egymás után a dalok, mind szigorúan duplán előadva: egyszer Miminek, egyszer Marcinak.

Néha meg-megakadtam, mi legyen a következő, amikor eszembe jutott az " Orgona ága, barackfa virága, öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára, illatosan..."  dal.

Az első két sornál tovább nem jutottam, mert Marci rémülten fojtotta belém a hangot: - Anyuka, ez TITOK! - zavart csend.

Pár másodpercig nem értettem miért lenne titok ez a közismert dal, amikor is beugrott, hogy anyuka vagyok, és van egy ovis kisfiam, és nemsokára, május első vasárnapján anyák napját fogunk ünnepelni. Felismerésem Marci is megerősítette:

- Anyukám, az óvónénik mondták, hogy ez titok. Te tudod a titkot?

- Nem tudtam, hogy ez a dal titok, úgyhogy nem is énekelem el, jó? Jó lesz helyette a "Mély erdőn, ibolyavirág..."? 

- Ühüm.

Elhangzott még ez és néhány másik is. Sorra jutottak eszembe óvodás gyerekdalok. Ekkor eljutottam a "Nézd, itt az ingó-bingó bimbó, rózsabimbó..." kezdetűhöz, mire Marci váratlanul (már megint a frászt hozva rám) - hiszen azt hittem, hogy már félálomban dereng csupán -, rám mordult, ez lánydal, hagyjam abba. Énekeljem inkább a Mr Bean rajzfilm főcímdalát. Eleget tettem kérésének, de valamiért nem volt elégedett a hallottakkal.

- Melyik dalra gondolsz Kicsim? - kérdeztem, mert az említett rajzfilmnek talán ha két-három téma köré variálódnak a betétdalai.

- Hát a mozisra.

- ???

- Amikor a hajós filmet akarja megnézni.

- ???

- Igen, anyuka hajósat. - erősítette meg Mimi is.

- Pancsoláskor a lábával süllyeszti a vízbe a hajót. Aztán nem tud parkolni.

- !!! - Tudom mire gondolsz. A Titanic zenét szeretnéd hallani? - eszembe jutott, hogy a cameroni film felejthetetlen  betétdalára emlékeztető lírikus melódia szólal meg a rajzfilmben, amikor Mr. Bean a kiszemelt előadás plakátját nézegeti.

- IGEN! - lelkendeztek mindketten, mire én egy mosolyt elnyomva, Celine Diont megszégyenítő beleéléssel kezdtem el énekelni a Titanic szívszorító betétdalát, amitől néhány perc alatt mosolygós mély álomba szenderültek.

A My heart will go on fiús dal? :)

Ma egy kedves történettel fogadott Marci óvónénije.

Elmesélte, hogy a csintalan Vidi ebédkor Marci helyére ült, amit kisfiam zokon vett. Nagyon komoly dolog az oviban tiszteletben tartani a másik ruháját, evőeszközeit, játékait, székét. Vidi viselkedése komoly heccelődés, de azt hiszem, csak bartákozni akar a vele szemben elzárkózó Marcival. Fiam tehát nem vette a lapot, helyette hát legörbülő szájjal ment panaszkodni:

- Óvónéni, a Vidi elcsücsülte a székemet!

...

Szivárvány

Csepp, csepp, csepereg

Csepp, csepp, csepereg
- villan, csattan, megered;
Zápor függöny zuhatag
- fut a felhő, süt a nap.
Jött, ment - jót esett:
fűnek, fának jól esett. 

Weöres Sándor: Bolygó zápor

Bolygó zápor,

libben, táncol,

suhog a fű sűrűjén, fa ágán.

Kéklő, halvány

felhők alján

kivirul a ragyogó szivárvány.

Hamvadó cigarettavég

Délelőtt esett az eső. Nem tudtunk játszótérre menni.
Ám délutánra eloszlottak a felhők, napfény melengette-szárítgatta a betont.
Nyomban kerékpárra pattantunk és elkerekeztünk a Barátság parkba.
Sokan megelőztek minket. Már messziről látszott, hogy tele van a homokozó, foglaltak a hinták, és fürtökben csüngnek a gyerekek a mászókákról.
Leparkoltuk a bringákat, és kivételesen nem a futósávban, hanem a focipályák mellett elindultunk hátra, a játszótérre.
Marci és Emma ugrándozva kerülte meg az előttünk baktató security man-t.
Igen, ez a park kerítéssel és térfigyelő kamerákkal és biztonsági őrökkel védett szabadtéri, családi sportcentrum. Ide eső után is bátran kimehetnek labdázni vagy játszóterezni a gyerekek, mert térköves utcácskái és műfüves pályái vannak, ami nem lesz sáros. Ha mégis utolérne az eső, egy modern, többfunkciós épületbe be is húzódhatunk. Szomjunk oltására, csappá alakuló napórákból kortyolhatjuk a hűs vizet, és viszonylag tiszta a levegő, mert szépen elrendezett formában bokrok, fák szűrik az autóút füstjét. Dohányozni sem szabad a park területén. Tavaly óta az összes játszótéren tilos a dohányzás. Jó hely, nyugodt.
Ennek ellenére a már említett biztonsági őr egy apuka miatt igyekezett a gyerekek közé. Az apuka dohányzott! A tiltó tábla mellett, kislányát hintáztatva.
Az őr - igaz, némi ingerültséggel, ami érthető, bár helytelen - megkérte ezt az apukát, hogy "ha lehet, ne dohányozzon, legalább 28ezer tábla tiltja". Mondanom se kéne, az apuka zokon vette a figyelmeztetést, de nem szemtől-szemben nyilvánított véleményt, megvárta, míg a termetes őr visszaindul az épületbe. Az orra alatt dohogott, épp csak olyan hangosan, hogy a körülötte állók hallhassák. Talán azt képzelte valaki rokonszenvez vele?
"Ez Magyarország!"- füstölgött, majd elmormogott még valami káromkodásfélét. No, ekkor elfutott a pulykaméreg. Nem hagyhattam szó nélkül.
Már nem emlékszem pontosan, mit mondtam, az biztos, hogy szóba hoztam a rövidlátását és színvakságát (hiszen ott állt a piros betűs tiltó tábla mellett). Megemlítettem valamit a szülői példa erejéről (sajnos nem alacsony hangerőn, úgyhogy én is bemutattam milyen jó példa lehet egy szülő),  meg arról, hogy hiába hozzák ide a szülők a gyerekeiket, mégsem kerülhetik el a mérgező füstöt miatta. Majd hozzáfűztem, hogy talán mi, többiek emlegethetnék Magyarországot, ahol ennyire nehéz felfogású és felelőtlen emberek is élnek, és ha jól emlékszem végül egy szárnyashoz hasonlítottam (hiszen tyúkeszű).
Mintha kimerevítették volna a képet, mindenki megállt egy pillanatra. Nem szóltak közbe a szemlélődők, nem támogatták egyikünket sem. Talán csak nem jutottak szóhoz, vagy nem akartak belekeveredni a konfliktusba.
A lényeg az, hogy az apuka végül nem tudott már mit mondani, majd elhagyta a játszóteret.
Szerencsére a jelenlévők aztán mit se törődve a közjátékkal jókedvűen töltötték a délutánt. Mi is. Én azért még egy kicsit morgok az eset miatt.
Elhamvadhatna már az összes cigarettavég...

Ma van a Költészet napja

József Attila 
(1905. április 11. Budapest - 1937. december 3., Balatonszárszó)

1964-től április 11-én ünnepeljük a Költészet napját.

József Attila: Altató 

(előadja Halász Judit)

Halak

Azt hittem, Quasimoto reggelre háton fog lebegni.

No, nem azért, mert akváriumi körülményei felfokoznák agytevékenységét, miáltal előre megfontolt szándékkal bevezet egy új úszásnemet gazdája elkápráztatására, vagy fajtársai bosszantására (?), hanem mert olyan reszketegnek látszik, hogy azt hittem kimúlik szegény. Quasimoto púpos és ronda. Pink dánió amúgy. Villanásnyi cikázásaiból ki-ki tűnhetne áramvonalas teste, élénk színe. Ehhez képest halovány színű, inkább narancs, mint pink, és egy cseppet sem áramvonalas. Biztos beteg, bár már régóta ilyen. Csak remélni tudom, hogy nem én tettem ilyenné egy vízcsere alkalmával. Nem kívánom Quasimoto halálát, csak felkészültem rá.
Szomorúságomra tényleg kimúlt az egyik halunk. Az utolsó ékfoltos razbóránk.
Hat razbóránk volt, mind kimúlt, és nem végelgyengülésben.
Ha tudtam volna, hogy szuicid hajlamú halfajjal állok szemben, messze elkerülöm, sőt, még egy pillantást sem vetek rájuk a halkereskedésben, nemhogy hazatelepítek egy kisebb családot, és még aggódok is értük!
Az első teljes erővel nekiúszott az akvárium falának és felfordult. Olyan tiszta lett volna az üveg, hogy nem érzékelte? Vagy csak simán rövidlátó volt, esetleg valaki elhódította a szerelmét, amit nem tudott feldolgozni? Az is lehet, hogy az üveg törhetetlenségét tesztelte, vagy keményfejűségével akart hencegni.
A második simán kiugrott az akváriumból. Mumifikálódott tetemére nagytakarításkor leltem rá. Azt hittem, felfalták a többi halak. Nem. Őt nem. A harmadikat viszont nagy valószínűséggel. Merthogy eltűnt. Nyoma veszett. Láttam én, hogy nem jókedvükben kergetőznek, hogy nem évődve csipkedik egymást, de nem gondoltam volna, hogy kannibál módjára kivégzik az üldözöttet.
A negyedik megkísérelte követni az elsőt és a másodikat (vagy csak helyszíneltek egymás között, és ő mutatta be, mi történhetett?), merthogy kiugrott a vízből, és nekiütődött az akvárium fedőüvegének...
Az ötödiket véletlenül lehúztam a vécén, amikor nagy akvárium tisztítást végeztem. Későn vettem észre, hogy benn maradt az akváriumban, meghúzódott a kavicsok között. Őérte én vagyok felelős. Megsirattam.
A mostani viszont a torkosság bűnét bűnhődte meg halálával. Halottra zabálta magát. Agresszíven védte az eléhulló falatokat, elmarta az útjába kerülő dániókat és neonhalakat, majd belakmározott, és felfordult.
Nincs szerencsém a halakkal.  Nem csak az ékfoltos razbóráink hullanak, mint a falevelek ősszel. Fürgén úszó neonhalaink is. Beszippantja őket a vízszűrő.
Már damillal berácsoztam a halálos nyílásokat, és valóban, azóta nem veszett oda egy neonhalacska sem, mégis minden reggel létszámellenőrzést tartok, és erősen fontolóra vettem a vízszűrő lecserélését.
És sajnos nem kerülte el a vész szeretett albínó foltos páncélos harcsalányunkat sem. Szomorú veszteség, mert már ikrákat is rakott.
Marci kérésének engedve betelepítettünk egy csigát a halközösségbe, de a csiga magával hozott egy harcsákra halálos fertőzést. A két algaevőnk és a harcsáink is elkezdtek élve elrohadni. Ezt nem lehet szebben írni. Már alig volt uszonyuk, amikor segítségért fordultam egy kisállat kereskedőhöz, aki már korábban is ellátott pár jó tanáccsal. Azonnali gyógyszeres kezelést javasolt. Az albinó lányon kívül mindenki megmenekült.
Korábban guppik is színesítették akváriumunk látványát, de a lány guppi, aki szintén kishalak anyukája lett (elevenszülő) - ennek eleinte nagyon örültem - félelemben tartotta a többieket. A növényektől burjánzó, kishalak ficánkolásától vidám mikroközösség átalakult  rabhalak világává, ahol egy gonosz smasszerguppi uralkodott. Ez a fura smasszerguppi annyit szült, hogy túlnépesedett az akvárium. Már nem tudtunk mit kezdeni a kishalakkal, néhányat feláldoztunk a bátyámék teknősének, a többit, a smasszerguppival és rettegésben tartott párjával együtt elajándékoztuk egy kisállat kereskedésnek.
Ma elnézegettem kicsit az akváriumot. Valahogy túl nyugodt, habár alig maradt hal benne...
Szerencsére a kedvencem megvan még. Nem is balhés hal. Mézgurámi.
Elképzelem, hogy egyszer lesz egy nagyobb akváriumom, tele különböző fajtájú gurámival. Mézgurámi párt kap maga mellé, és lesznek gyöngygurámik, törpe gurámik, csókos gurámik, kék gurámik...

Régóta vágytam egy akváriumra. Gondoltam, megnyugtató lesz egy nehéz nap után, az esti csendben elnézegetni békés úszkálásukat. Tévedtem.(!) Nincs békés úszkálás.
Akárhogy is van, a megrázkódtatások és a félelmetes hal-belvillongások ellenére is megtartom magunknak tátogó háziállatainkat. Nemsokára új szomszédok is érkezni fognak. (Vesztükre?)

Algaevőnk elölről és alulról

Barátság Sportpark és sportnap 2010.04.08-09.

MIMI

MIMI FŐZ

Bartos Erika: Szilvás gombóc

 

 Mi lesz ma a vacsora?

Kora esti lakoma?

Szilvás gombóc hat fazékkal,

megszórhatod porcukorral,

lecsúszik a bendőbe, sosem elég belőle!

(Bartos Erika: Zsákbamacska - 22. oldal, Alexandra, 2008)

MIMITÁNC

Körbepörög szoknyám, rokolyám... és az egész szobám...

Szélforgó királykisasszony

MIMISU

Misu és Mimi között három hónap a korkülönbség. Unokatestvérek.

Mostanában nem találkoztak.

Ám tegnap remek délelőttöt töltöttek együtt.
Eleinte egyedül voltunk az egész játszótéren, így Mimi lelkesedése hamar lelankadt. Már nem elég, ha ketten keressük a kalandokat. Kispajtások is kellenek, vagy inkább ők kellenek.
Misu lett a megmentőnk.

Mimi azt mondta este, "fiú a barátom". :)

"Anyukám! Szép vagy!"

Mondja nekem Marci, amikor kis mellkasát már szétfeszíti a szeretet. Megsimogat, megölel, puszit is kapok - a kezemre - , majd elakadnak a szavak, csak sóhajt, és ad egy virágot. "Csak úgy"...

Mimi pedig követi. :)

Húsvét vasárnap reggel

Jó étvágyat!

Húsvéti családi délután Apu munkahelyén

Húsvéti átlényegülés

Emlősből bogárrá -
Macskalányból Lepkelány

Kutyafiúból Katicafiú ( XD )

Húsvét