Tegnap délután nem voltam itthon.
Mimama és Apu vigyáztak Mimmusékra.
Nem értem pontosan miért, de mire hazaértem, valóságos csatatér fogadott (előre megbeszéltem a családdal, hogy el kell mennem; nem leszek otthon kicsit): sírás, hörgő kiabálás, idegesség, rohangálás - a rendetlenség már mellékes.
Nem viselték jól a gyerekek a távollétemet.
Ez egy kicsit megijesztett, egyszersmind jól is esett.
Mimamáékat nagyon megsajnáltam.
Volt már fordítva is: Apu nem volt itthon (habár ezt már kezdik megszokni, mert ez gyakoribb a munkarendje miatt), s a gyerkők nem értették meg, hogy nem jöhet azonnal haza, mire kitört a dühödt ribillió - este úgy estem be az ágyba, régen aludtam el olyan gyorsan.
Szóval: amikor felocsúdtam az első döbbenetből, halihóztam egyet, mire két kisgyerkőm úgy száguldott felém, mint golyó az ágyúból. Fel is döntöttek volna, ha nem támaszkodom a bejárati ajtóba. Örömüket látva megnyugodtam kicsit: vége a tébolyult délutánnak, elalvásig nem lesz semmi gond.
Tévedtem. Lenyugvásuk átmenetinek bizonyult.
Őrjöngve rohangáltak szobáról szobára, veszekedtek, mindennek ellentmondtak, nem fogadtak szót, semmivel nem játszottak, csak szétszórták a játékokat, míg nem bírtuk tovább és beraktuk őket a fürdőkádba. Gondoltam túlfáradtak, ideje lefekvéshez készülődni. Meglepetésemre lecsendesedtek. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, igen ám, de pancsolás után kitalálták, hogy anyuka legyen a játszótér. És komolyan gondolták! Félpucéran letámadtak: rám másztak, gyűrtek-dögönyöztek, sőt, még csúszdáztak is rajtam egyet. Jó, egy kicsit ezalatt nézhettem a tévét, agykikapcsolásként.
Végül rendesen leizzadtam, mire betereltem őket a szobájukba. Bevallom, ezúttal nemigen sikerült megőriznem türelmem és higgadtságom, fel kellett emelnem a hangom, és elkezdődött a rászámolásos sakkban tartás. Mimama és Apu próbáltak segíteni, nem sok sikerrel, merthogy a gyerekek kipécéztek maguknak.
A maguk gyermeki módján bosszulták meg, hogy péntek délután nem maradtam velük. Hiszen a péntek már hétvége!
Nagy nehezen eljutottunk az ágybabújásig. Elszaladt az idő, a villanyt már le kellett oltani, így azonnal következhetett a kívánságműsor. Egyedül az volt a baj, hogy a sajtkukac a popsijukból csak nem akart eltávozni: amint rázendítettem egy dalra, elkezdtek hömbölögni, rúgkapálni, párnára vetődni, nem is folytatom. El lehet képzelni: nagy vígan folytatódott a ribillió.
Közeledtem a teljes kétségbeesés felé, amikor Mimi megszánt (vagy csak elfáradt), és szépen lepihent. Kérte, takarjam be, fogjam meg a kezét, és nevessek rá, mert ő már okos. Mimikém kedvessége megenyhített, mire Marci teljes erőből rám ugrott (hogy rá figyeljek).
No, innentől nem lehetett kedvességgel elintézni a dolgot, nagyon mérges lettem. Keményen rászóltam - eközben szegény Mimi is megijedt tőlem, moccanni sem mert -, mire Marci magára halmozta amit csak az ágyában talált. Már azt hittem, megfullad. Lebontottam építményét. Előtűnt a buksija:
- Haragszom rád, anyuka! - ráncolta homlokát, majd egy hirtelen mozdulattal hátravetődött nagypárnájára és mert elszámította a távolságot, beverte a buksiját. Azt hiszem, rosszul reagáltam, mert hozzám vágta, hogy:
- Nem leszek a barátod soha többé!
Egy futó gyógypuszi után elvettem az ágyából mindent, és leszidtam, hogy figyelmeztettem a bajra; nem fogadott szót, hát pórul járt.
Ellökte a kezem, amikor meg akartam simogatni.
Elszégyelltem a dolgot. Ekkor Marci, hogy még jobban megbüntessen hozzátette:
- Buta vagy anyuka! Majd mingyá' hangosan fogok énekelni, és rondán...
