Szeretetnyílvánítás

Amikor várandós voltam, rosszul esett, ha valaki "terhesnek" nevezett. Rosszul esett, gonoszkodónak tűnt, pláne akkor, amikor az illető saját terhességének véres-tocsogós, esetleg tragikus részleteivel próbált, pusztán figyelmességből felkészíteni a nehézségekre. Mindhiába a "jóindulat", a már szinte euforikusan boldog várandósságom nem tudta megmérgezni semmi. Várandósság: ez a kifejezés már megközelíti azt az állapotot, amit átéltem...eleinte... Aztán elkezdtek feszíteni felsőtesti domborulataim, mozgásom nehézkessé vált, feldagadtak a lábaim, hasogatott a derekam... A fennkölt "várandósság" apránként "másállapottá" szelídült. Testem változásai kissé kijózanítottak. Megkérdezhetné bárki, ha mindenütt fájt, és alig kaptam levegőt, miért nem fogadtam el (végre) a hivatalos "terhes" elnevezést? Mert mindent egybevéve, semmi nem volt terhes a pocakosság hónapjaiban. Inkább volt változás, igazi átalakulás: másállapot.
Arról persze senki nem tett említést, hogy ez az átalakulás nem fejeződik be a pocakosság végével! A szoptatás alatt jószerivel megkopaszodtam (nyugalom, már visszanőtt a hajam), miközben más testtájaimon gyakrabban vált esedékessé a borotvahasználat. Az egész napos "reggeli"- rosszullétek elmúltak ugyan, de beköszöntött az egész napos szomjúság-éhség időszaka; alig győztem főzni magamnak a teákat, literszám ittam a vizet és a tejet - Apu már-már zokon vette, hogy nem tud meginni egy bögre kakaót a reggelije mellé, mert mire odáig jut, már nincs miből elkészítenie, de Apu egy áldott jó lélek...
Ám mindez semmiség ahhoz képest, hogy estére - hiába iktattam be napirendembe hab testem behabozását a nap derekán - olyan különösen jellegzetes szagom lett, amit nyugodtan írhatok büdösnek is. Szaglottam, mint egy atléta maraton után. Körülbelül olyan fáradtnak is éreztem magam. Megtettem, amit lehetett a szag megszüntetése érdekében. A leginkább a levendulás hintőpor vált be. Kedvelem a levendulát...
Bizonyára a hormonok bűne volt az egész, mindenesetre rajtam kívül nemigen zavart senkit a családban. Hökköt és Leröllét csecsemőként kifejezetten megnyugtatta "anyu-szagom" : pillanatok alatt abbahagyták a rock-koncertek decibeleit lepipáló, az egész környéket ébren tartó (és a szívünket facsarintó) sírást, amint közel éreztek magukhoz. Éppen ezért, mióta felfedeztük varázslatos adottságom, az esti altatás legtöbbször az én feladatom lett. Élvezettel bújtak hozzám kis imádóim villanyoltás után. Semmihez sem foghatóan jó hallani és a bőrömön érezni egyenletes szuszogásukat, érezni testük melegét és súlyát. Előfordult, hogy így egymáshoz bújva, bizony én is elaludtam. Kuporogtunk békésen, mint a Három nyulak.
Azon az estén, nem is olyan rég, ugyanúgy zajlott a lefektetés előtti rituálé, mint máskor: rövid pancsolás, fogmosás (szigorúan), fürdés utáni ledörgölés-csikizés, kis illatos (levendulás) baba-betestápolózás, pelus a popsikra (még kell; hogy kedvelik, amikor bekrémezem a popsijukat :) ), ádáz közelharc a felöltözésért, ágyba bújás, mesélés-éneklés-beszélgetés, rájuk dörrentés, és végül a békét hozó összebújás.
Mimi akkor este nem bújt mellénk a nagyobbik ágyra, az ágyikójába feküdt, de tartva magát az "elveihez": a kezemre. Marci viszont szorosan mellém simult: feje a vállamon, karja a mellkasomon.
Mimi hamar elaludt, Marci kicsit még mocorgott. A csend és a sötét engem is lecsitított. Lehunytam szemeim, félálomba merültem. (Olykor egy-egy saját horkantás riasztott csak fel - igen, attól a naptól kezdve, hogy teherbe estem, már horkolok is, micsoda adomány! -, de a jóleső sötétben hamar visszaszenderedtem. Igen ám, de Marci még egy kicsit ficergett , és még egy kicsit. Már majdnem egészen elaludtam én is, de Marci csak nem hagyta abba a mozgást: kis igazítás a karon, jaj, a lába rossz helyen van, egy kis takaró huzigatás, más pozícióba a buksit...Nagy nehezen összeszedtem az erőmet és mákonyos hangon nyugalomra intettem. Megkértem, hogy hagyja abba a zizegést, próbáljon meg aludni, mire kicsit elcsnedesedett, majd hirtelen felkapta a fejét és határozottan megszólalt:
- Anyukám, büdös vagy!
A szememből elillant az álom, meghökkenve kerestem a szavakat. Ilyenkor mit lehet mondani? Nem durván, nem szemrehányón mondta, inkább, mintha valami új felfedezést tett volna, egy pici kérdéssel a hangjában. Elkerekedett szemmel néztünk egymásra.
- Igen, büdös vagyok kisfiam. - válaszoltam.
Kitörni készülő nevetésemet kuncogássá fojtottam, mert ő ekkor megsimogatta az arcomat, majd nagyon komolyan szólalt meg újra:
- Anyukám, nekem nem baj, én úgy is nagyon szeretlek!
Egy heves mozdulattal a nyakamba fúrta az arcát, s néhány perc múlva már egyenletesen mélyeket lélegezve szívta be az álomhozó "anyuszagot"...

Csodaceruza

Minden ajándékosztós ünnepen ott lapul legalább egy könyv a csomagok között,és előfordult már,hogy a nagy-bevásárlások alatti türelmükért és szófogadásukért is egy-egy kiszemelt könyv volt a jutalmuk.

De még így sem tudom csillapítani a mese-,és képeskönyvek iránti "éhségüket".

Ezért néhány hetente nyolc-tíz könyvnyi pakkokkal térünk haza a könyvtárból.

Marci is,Emma is egészen csöpp, pár hónapos koruk óta gyermekkönyvtári tagok,így az elmúlt két-négy évben,a mindennapos közös könyvnézegetések,közös "olvasások" alatt kialakult,hogy külön-külön melyek a kedvencek.

Időközben, egyik-másik kötetet,amelyeket már szinte túszként tartottunk itthon,s erősen viseltessé váltak az egész napos lapozgatásban,végül megvettem.

A Csodaceruza folyóirat Gyermekkönyvklubjának felhívására beküldtem a 10-10 legkedvesebbet,s most a honlapjukon Marci és Emma mosolyogós arca és a két lista fogadja az olvasókat.

Nagyon büszke vagyok,hogy Hökkö és Lerölle ajánlja: Olvasni jó!

Balra, a "linklistámra" kattintva elérhető az oldal.

II. Győrkőcfesztivál 2009. - július 5. reggeltől estig

II. Győrkőcfesztivál 2009. - július 4., szombat délután

II. Győrkőcfesztivál 2009. - július 4. délelőtt; Az állatkertben

II. Győrkőcfesztivál 2009. - július 3. délután

Az első napon.
Egészen az utcabálig...

Reggeli wellness

Mimi nagy huncut.
Gyakran jár tilosban: felmászik, leránt, belenyúl, szétszaggat, és a legizgalmasabb és leggyakrabban elkövetett "bűne": turkál.
Mamának van egy hintaszéke, puhára takarva finom tapintású plédekkel. Itt szokott üldögélni, ha végre elnyugszik a hátsóján, és nem pakol, mosogat, stb. Itt szokott varrogatni, és sudokut fejteni (nagymester lehetne,olyan villámgyors és pontos).
S hogy hol tarja a keresztrejtvényhez szükséges eszközöket, vagy a varrókészletét? Az olvasnivalóit,kedvenc fényképeinek albumait? És még sok érdekes, és izgalmas, de tiltott holmiját?
A hintaszék melletti görgős-fiókos állványon. Praktikus bútordarab. Minden elfér benne, és a fiókjait elég nehéz kihúzni, ám mégis baj van vele.
Mimimet úgy vonzza, mint a mágnes a vasat. S bár nyilván leánykám a jövőben hasznát veszi majd a fiókkihúzás közben csiszolódó lelményességének,és erejének, jobban örülnék, ha nem abajgatná Mama holmijait.
Szemfüles csöppöm már képes kicsalni Mamát a szobájából, hogy aztán Mama háta mögött visszaosonva rávesse magát a kincsekre.
Csoda, hogy eddig nem sérült meg.
Ma azonban valami elterelte a figyelmét. Szerencsére!
Mama levette a plédeket, hogy Marci megrezegtesse magát a fotelbe helyezhető, elektromos masszírozó betéttel. (Akár egy igazi masszázsfotel,hmmmm...)
Mimi először nem vette észre a változást. Felmászott a fotelba, s már kezdte volna feltúrni a fiókok rendjét, amikor Marci bekapcsolta a szerkezetet.
Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy hangosan nevetgélnek, sikongatnak.
Bemásztak egymás mellé a fotelbe, és össze-vissza nyomkodva a készülék irányítóját kényeztették, csiklandoztatták magukat.
Néha ijesztően felgyorsult, majd hirtelen stílust váltott a masszázs.
Olyankor meglepetten ugrottak egyet, majd fintorogva civódtak az irányítón, de nem szálltak le.
Mindez ma reggel, nem sokkal hét óra után történt...

Bicós "elzúgás"

Marci csodakerékpárt kapott apai nagyanyjától húsvétra.
Mindenki elérzékenyült.
Marci ragyogott a boldogságtól.
Kétség sem fért hozzá, hogy ezentúl minden nap kerekezne majd reggeltől estig (ha hagynám).
Bátor, pimaszul büszke mosollyal, ügyesen mutatta már másnap, milyen figurákat tud elsőre: előre-hátra kerekezés, kanyarodás, gyors felgyorsulás, hirtelen lefékezés, bicó-remegtetés.
Az első napokban nem is hagyhattuk ajándékát lent a többi kerékpár között,be kellett tolni a szobájába, az ágya mellé.
Szerencsénkre az otthonunk mellett húzódik több háztömbnyi hosszan és szélesen egy amolyan sugárút-féle járda, ahol kedvére száguldozhat egy három-négy éves, kezdő kerekező.Rendszeresen lejártunk.
Ám egy nap útburkolat bontásos kábellefektetés miatt a sugárút eltűnt.
A munkálatok idején míg a szem ellátott hepe-hupák, árkok-földkupacok, kaviccsal felszórt sávok törték meg a sima utat. Sebek a betonon. Egy akadálypálya.
Marcit nem riasztotta meg a változás,rendíthetetlennek hitt lelkesedéssel indult pedálozni.
Felgyorsult,elesett.
A gyógypuszik hamar begyógyították a testi-lelki horzsolásait.Vissza a járgányra.
Ráhajtott egy kőkupacra,ami megingatta,megijedt,s megint elesett.Újabb puszik,némi bíztatás;gyerünk tovább!
Elesett újra,és még néhányszor.
Haza már csak tolni merte a kék biciklit.
Ami tegnapig, amikor már én nem bírtam tovább, ott porosodott elhanyagoltan a kerékpártárolóban.
Megzsaroltuk Apával.Ha bicóval jön a közeli (nem a legközelebbi,mert az a házunk előtt van) fagyizóig,azt ehet,amit akar.
Csokifagyit választott...
Épp csak az 5-7 perces utat nagyjából 30 perc alatt tettük meg,és nem Mimi lábbal hajtós motorozása miatt.
Mivel még nincs térd-,és könyökvédője, csak úgy volt hajlandó felülni, ha vagy fogjuk a bicót,miközben halad,vagy egy tartó bottal igyekszünk összeköttetésben maradni vele.Utóbbi mellett döntöttünk,ami nekünk könnyebbség,de neki hamis biztonságérzést ad,mert az "ugyannem" akadályozza meg a borulásokat.Mindenesetre este mosolyogva megsimogatott,s a fülembe súgta,hogy "jó volt bicózni veled,meg apuval is,anyuka"...

1. "Aputól kaptam csokifagyit,azt tudod?"
2. "Csak úgy bicózom,hogy apu fogja azt a botot."
3. "Félek anyuka..."
4. "Most megeszem a fagyim."

Sihuhuhúúú

Sodor sziget hasznos mozdonyai, Chuggington város újoncai,s Pöfi,a vidám kisvonat csaknem mindennapos játszópajtásai Marcinak és Emmának.
Kirakóznak velük,favasút-pályát építenek nekik Duplo-alagutakkal,átkelőhelyet rajzolnak a mágneses táblára a sínek mellé, gyurmanyomdáznak velük, képeskönyveket nézegetnek, hűtőmágnes képeket alkotnak, sípolnak, dudálnak, zakatolnak, hosszasan rácsodálkoznak az igazi vonatokra a belvárosba menet, este együtt alszanak el, és Marci tilos jelzést is tud kacsingatni már,akár egy vérbeli szemafor.
Ma először egy mozdonyvezető is megjelent a társaságban.De sajnos ügyetlen volt,és megsérült.Be kellett kötni rózsaszín végtagjait, s fel kellett rajzolni mellé egy hatalmas, pirosan villogó szemafort is,hogy még véletlenül se induljanak el nélküle a mozdonyok...

Szemafor

Koraesti séta

2009. június

Őrangyalok

Vigyáznak ránk.
Nagyon vigyáznak ránk...

Délelőtt,kihasználva a tiszta időt,elkerekeztünk a belvárosba.
Részt vettünk a Szent László napi felvonuláson (sajnos a fényképezőgép otthonfelejtődött) :ámulva néztük a zászlódobálók bemutatóját, felvillanyozódtuk az ostorcsattogtatók virtuskodásától s táncra perdültünk a lant és furulyamuzsikától.
Letörhetetlen jókedvünkben továbbgurultunk a Kettős hídhoz.Ott megnéztük,hogy tetőzik a Rába,mint sodorja a sokszor szigetnyire torlódott uszadékot,majd hirtelen elhatározást követve,hogy közelebb jussunk a folyóhoz,és a kacsákhoz, lekanyarodtunk a hídról, a jobbra levezető sétányra.Nagyjából a közepéig, egy sellőszoborig jutottunk.Ám az utat elárasztó víz lefékezte lelkesedésünk.Ekkor Apa (gyermekeim apja,a férjem,életem társa,stb.) elkezdett heccelni,hogy hajtsunk át az áradáson,alig lehet pár centi.Persze nem akartam gyáván megfutamodni.Meg akartam felelni a kihívásnak,és megmutatni a gyerkőknek,micsoda hős,kalandvágyó anyjuk van,s némi tépelődés után nekivágtam a víznek.
Persze egy méter után már inamba szállt a bátorságom és megpróbáltam kievickélni,de ahogy fordultam,le kellett tennem a lábam.
Bokáig merültem a vízben...S csak ekkor vettem észre,hogy Apa egy tapodtat sem haladt előre.Ő bizony nem volt annyira esztelen,mint én:megvárta,hogy meddig jutok,érdemes-e elindulni...
Átázott cipővel,füstölögve az árulás miatt, zúgtam vissza a hídra,s irányoztam haza...,ám ekkor Apa utolért,s nevetve mutatta,hogy szolidaritásból ő is megmártotta a lábait.Nevetése elfújta haragom,s hogy "nyugodtabb vizekre evezzünk",elmentünk játszóterezni.
Alig tettük le a gyerkőket a gyerekülésből,máris rohantak, ketten száz felé.
Mimi végül a homokozó melletti rugós autóba mászott.Teljes erővel,hangosan kacagva rángatta,hintáztatta magát előre-hátra,amikor hirtelen a homokozót beárnyékoló terebélyes platánfáról (azt hiszem az) lezuhant egy kb. 20-25 cm átmérőjű, 1,5-2m hosszú ág.Mimi játékszerét súrolva...
Hatalmas robajjal tört háromfelé a homokozó keretén,szilánkokat szórva a játszótérre,és Mimire.
Mimi sikítva csúszott a földre,míg mi Apával kövé dermedtünk.Pár másodperc múlva észbe kaptunk,s rohantunk picúrkánkhoz.
Semmi baja nem esett.Még csak meg sem karcolódott.Szerencsére...,vagy az őrangyalának köszönhetően.
Hamar megnyugodott karjainkban,de miután hazaértünk,összebújtunk, és délután már nem mentünk sehova...

Hökköpükki és Lerölle

Kissé meg vagyok keveredve.Elmagyarázom:
Az első hangicsálás óta igyekszem feljegyezni gyermekeim beszédfejlődési mérföldköveit.Így lehet,hogy a címben szereplő két északi csengésű babaszó is megmaradt.
(Bevallom az egyik fordító szoftverrel ellenőriztem már,hogy biztos "csak" halandzsa szavak,nehogy bármelyik valami veretes káromkodás legyen,például finnül,itt nekem...)
Persze ezek olyan szavak,amiket könnyű megjegyezni,mert különlegesek és váratlanul hangzottak el (pláne egy kb. fél éves kiskrapektől).
Születtek még hasonlók,például "güngyi", "kakkó", "teteő", "bumba", "kókabuki" (bevallom ez utóbbi kettő az én csecsemő-agyszüleményem volt-na,mindegy).
Mindegyiket kedvtelve ismételgették,persze ki-ki a magáét.S egy idő után már értettük,hogy éppen mit kérnek,vagy közölnek e szavakkal.
De az összes babaszót lekörözi a címben szereplő kettő:"hökköpükki" és "lerölle".Épp,mintha egy mese két hősei lennének.Mondjuk két manó,vagy messziről jött,mindenre kíváncsi utazó,de leginkább két,remélhetőleg sokáig velünk időző, utazó manó...
Hökköpükki Marci,aki már nagyfiú.Július 8-án lesz négy éves.
Olyan rég lett volna 2005?
Lerölle pedig Emma.Ő 2007-ben született,augusztus 30-án.Két éves lenne ez a kis csöpp?!
Marci késett -a 42. hétben indították a szülést,de hiába,mert császármetszés lett a vége-, Mimi (itthon így szólítjuk Emmát,Marci választása szerint) pedig kicsit korán érkezett,a 37. hétben -ő is császármetszéssel,mert bár áradatot küldött maga előtt,meggondolta magát,s mégsem akart kibújni.
Értettem én,hogy abban a tengernyi vízben kedvükre volt lubickolni,azért megkímélhettek volna.
Annyi magzatvizem volt mindkét várandósság alatt,hogy a belőle visszamaradó só megtöltött volna egy-egy zsákot,mint Laura Esquiel regényében Tita születése után.(Milyen tréfákat űz a véletlen:a főiskolán Tita volt a bedenevem...)
Szóval épp' büszke vagyok magamra,hogy milyen jól megjegyeztem melyik babám mit ismételgetett először,s pláne büszke,hogy ennek jóvoltából egész remek címet kerekítettem blogomnak,amikor is néhány napja beleolvasgattam babanaplóimba,s mindkét szó Emmához van írva...
Most mi van?Rosszul emlékeznék?
Hasít az agyam az emlékek között,s kissé megzavarodtam.
Ez az állapot még a várandósságok alatt kialakult tipikus szita-szerű kismama-agy maradványa.
Arra jutottam,hogy rossz bejegyzést írtam Mimi naplójába.Tehát marad a cím,marad a történet,éljen Hökköpükki és Lerölle...