Szeretetnyílvánítás

Amikor várandós voltam, rosszul esett, ha valaki "terhesnek" nevezett. Rosszul esett, gonoszkodónak tűnt, pláne akkor, amikor az illető saját terhességének véres-tocsogós, esetleg tragikus részleteivel próbált, pusztán figyelmességből felkészíteni a nehézségekre. Mindhiába a "jóindulat", a már szinte euforikusan boldog várandósságom nem tudta megmérgezni semmi. Várandósság: ez a kifejezés már megközelíti azt az állapotot, amit átéltem...eleinte... Aztán elkezdtek feszíteni felsőtesti domborulataim, mozgásom nehézkessé vált, feldagadtak a lábaim, hasogatott a derekam... A fennkölt "várandósság" apránként "másállapottá" szelídült. Testem változásai kissé kijózanítottak. Megkérdezhetné bárki, ha mindenütt fájt, és alig kaptam levegőt, miért nem fogadtam el (végre) a hivatalos "terhes" elnevezést? Mert mindent egybevéve, semmi nem volt terhes a pocakosság hónapjaiban. Inkább volt változás, igazi átalakulás: másállapot.
Arról persze senki nem tett említést, hogy ez az átalakulás nem fejeződik be a pocakosság végével! A szoptatás alatt jószerivel megkopaszodtam (nyugalom, már visszanőtt a hajam), miközben más testtájaimon gyakrabban vált esedékessé a borotvahasználat. Az egész napos "reggeli"- rosszullétek elmúltak ugyan, de beköszöntött az egész napos szomjúság-éhség időszaka; alig győztem főzni magamnak a teákat, literszám ittam a vizet és a tejet - Apu már-már zokon vette, hogy nem tud meginni egy bögre kakaót a reggelije mellé, mert mire odáig jut, már nincs miből elkészítenie, de Apu egy áldott jó lélek...
Ám mindez semmiség ahhoz képest, hogy estére - hiába iktattam be napirendembe hab testem behabozását a nap derekán - olyan különösen jellegzetes szagom lett, amit nyugodtan írhatok büdösnek is. Szaglottam, mint egy atléta maraton után. Körülbelül olyan fáradtnak is éreztem magam. Megtettem, amit lehetett a szag megszüntetése érdekében. A leginkább a levendulás hintőpor vált be. Kedvelem a levendulát...
Bizonyára a hormonok bűne volt az egész, mindenesetre rajtam kívül nemigen zavart senkit a családban. Hökköt és Leröllét csecsemőként kifejezetten megnyugtatta "anyu-szagom" : pillanatok alatt abbahagyták a rock-koncertek decibeleit lepipáló, az egész környéket ébren tartó (és a szívünket facsarintó) sírást, amint közel éreztek magukhoz. Éppen ezért, mióta felfedeztük varázslatos adottságom, az esti altatás legtöbbször az én feladatom lett. Élvezettel bújtak hozzám kis imádóim villanyoltás után. Semmihez sem foghatóan jó hallani és a bőrömön érezni egyenletes szuszogásukat, érezni testük melegét és súlyát. Előfordult, hogy így egymáshoz bújva, bizony én is elaludtam. Kuporogtunk békésen, mint a Három nyulak.
Azon az estén, nem is olyan rég, ugyanúgy zajlott a lefektetés előtti rituálé, mint máskor: rövid pancsolás, fogmosás (szigorúan), fürdés utáni ledörgölés-csikizés, kis illatos (levendulás) baba-betestápolózás, pelus a popsikra (még kell; hogy kedvelik, amikor bekrémezem a popsijukat :) ), ádáz közelharc a felöltözésért, ágyba bújás, mesélés-éneklés-beszélgetés, rájuk dörrentés, és végül a békét hozó összebújás.
Mimi akkor este nem bújt mellénk a nagyobbik ágyra, az ágyikójába feküdt, de tartva magát az "elveihez": a kezemre. Marci viszont szorosan mellém simult: feje a vállamon, karja a mellkasomon.
Mimi hamar elaludt, Marci kicsit még mocorgott. A csend és a sötét engem is lecsitított. Lehunytam szemeim, félálomba merültem. (Olykor egy-egy saját horkantás riasztott csak fel - igen, attól a naptól kezdve, hogy teherbe estem, már horkolok is, micsoda adomány! -, de a jóleső sötétben hamar visszaszenderedtem. Igen ám, de Marci még egy kicsit ficergett , és még egy kicsit. Már majdnem egészen elaludtam én is, de Marci csak nem hagyta abba a mozgást: kis igazítás a karon, jaj, a lába rossz helyen van, egy kis takaró huzigatás, más pozícióba a buksit...Nagy nehezen összeszedtem az erőmet és mákonyos hangon nyugalomra intettem. Megkértem, hogy hagyja abba a zizegést, próbáljon meg aludni, mire kicsit elcsnedesedett, majd hirtelen felkapta a fejét és határozottan megszólalt:
- Anyukám, büdös vagy!
A szememből elillant az álom, meghökkenve kerestem a szavakat. Ilyenkor mit lehet mondani? Nem durván, nem szemrehányón mondta, inkább, mintha valami új felfedezést tett volna, egy pici kérdéssel a hangjában. Elkerekedett szemmel néztünk egymásra.
- Igen, büdös vagyok kisfiam. - válaszoltam.
Kitörni készülő nevetésemet kuncogássá fojtottam, mert ő ekkor megsimogatta az arcomat, majd nagyon komolyan szólalt meg újra:
- Anyukám, nekem nem baj, én úgy is nagyon szeretlek!
Egy heves mozdulattal a nyakamba fúrta az arcát, s néhány perc múlva már egyenletesen mélyeket lélegezve szívta be az álomhozó "anyuszagot"...