Éljen május elseje!

Csodás napunk volt!
Nyitás után nem sokkal már a termálfürdő öltözőjében kerestük Marci segítségével a szekrényeinket.
A képek beszédesebbek minden szónál. Sajnálom, hogy nem tudtam több fotót készíteni a lubickolásukról. Sikongva élvezték a feltörő buborékokat, kurjongatva engedték, hogy a sodró lendületű mesterséges hullám felkapja őket, ellazulva simultak a hasunkra, amikor elfoglalhattunk egy-egy egész testet lágyan masszírozó befekvőt,vidáman rugóztak, amikor a medence szélén végighúzódó ülőperemre kiléphettek kicsit az úszógumikból (még a merülést is kipróbálták), és fáradhatatlanul találtak ki maguknak újabb és újabb játékokat a vízmentes pihenő idején.
A nagy pancsolást követően még elnéztünk a majálisra, de az elmaradhatatlan virsli evés után, már alig volt erejük, így végül hazamentünk. Amint becsukódott mögöttük a bejárati ajtó, ahol voltak leheveredtek a földre, és jó sokáig ott is maradtak. Ezen az estén nem volt gond az altatásnál...
 

Volna még valami, amit meg kéne említenem. Csak egy apróság, egy jelentéktelen semmiség, egy röpke, amúgy felejthető epizód, ami érzékletesen megismertette velünk a szívinfarktus közeli állapotot. Nem is tudom, hogy leírjam-e?

(De ne tessék ám megkövezni! Nem mi lennénk, ha nem keverednénk kalamajkába egy családi program alkalmával.)

Egy ideje nagyon odafigyelek arra, hogy minden körülmények között nyugodt maradjak, és minden teendőt és történést rövid kommentárokkal tegyek elfogadhatóbbá Marciék számára.

A fürdőzés utáni zuhanyozás kész pokoljárás szokott lenni, ám most, ezzel az új kontrollal sikerült átsugároznom nyugalmam és biztonságérzetem Mimibe, akinél még azt is elértem, hogy hajat mosson, mi több, ő maga állt a zuhany alá, leöblíteni a magasra tornyosuló habkoronát. (Sajnos eközben Marci úgy visított a férfizuhanyzóban, mintha Apu nyúzná - Apunak valamiért nemigen jön be ez a módszer.)

Szóval: Mimi és én, kellően vidám hangulatban, már ügyesen megszárított hajjal bandukoltunk a szekrényeinkhez. Mit látunk odaérkezvén? Időközben Marci is lecsillapodott. Illetve már nem visított, csak kissé visongott. Túlpörögve rohangált Apu elől a szekrénysorok között, öltözőfülkéből öltözőfülkébe. 

No, ahogy lenni szokott, Mimikémre Marci vidámsága kezdett átragadni (mert a tesó hangulata és szava mindig többet ér, mint holmi szülői intés vagy kérés). Oszladozott a békés félszendergő, büszke elégedettség, s mire odáig jutottunk, hogy Marci befogását követően felöltöztethettem volna leánykám, ez a kis puncis anyaszült meztelen állapotában kirántotta magát a karjaimból, s tesójával szolidaritást vállalva szélvész száguldozásba kezdett. Csak úgy csattogtak a lábacskái az öltöző kövén! Szerencsénkre, még nem tudja olyan jól megtervezni a menekülési útvonalait, így nekirohant Apának, aki ügyet sem vetett Mimi szívszaggató tiltakozására - ami amúgy ellenállhatatlan -, könyörtelenül átadta nekem. Innentől már minden rendben ment. Volna...

Miután mindkét gyerkőc szárazra törölve, melegbe öltöztetve álldigált a kijelölt helyén, végre én is, aki addig egy törölközőbe csavarva igyekeztem megőrizni a méltóságomat, elindulhattam felöltözni. Mielőtt magamra csuktam volna az ajtót, még hátrapillantottam. Te, jó ég! Nincsenek sehol a gyerekek!

Nem, nem ekkor kerülgetett a szívinfarktus, az majd később következik. Ekkor még csak halálra váltan meredtem Hökköpükki és Lerölle hűlt helyére. Néhány másodperces dermedt csend után ijedten kérdeztem Aputól, hogy tud-e valamit gyermekeink titokzatos eltűnéséről, amikor halk kopogásra lettem figyelmes. Apró ujjacskák, kuncogással kísért kaparászására a közeli öltözőfülkéből. Megkönnyebbülve nevettem el magam, mire Marci is előbukkant harsányan hahotázva. 

Amikor már kinevettük magunkat, és megbeszéltük, hogy ilyet nem is szabad csinálni,  megkértem Mimit, ő is jöjjön elő. Szót akart fogadni, csakhogy nem tudta kinyitni a fülkeajtót. Magára zárta, és nem tudta visszafordítani.

Na, ez már nem volt annyira vicces.

A jókedvet egy szempillantás alatt elfújta a rémület. Apa is, Marci is ott termett a fülkénél, és megpróbálták kinyitni valahogy. Mimi ráébredt szorult helyzetére, megijedt, sírva fakadt, Marci mentegetőzött, mert ő mutatta meg neki, hogyan lehet bezárni belülről az ajtót, én remegő kézzel, lecövekelten próbáltam meg kitalálni, mit csináljunk.

Jesszusom, Mimi bent ragadt! Bezárta magát! Most mi lesz?

Biztattuk Mimit, próbálkozzon belülről, miközben Marcit megpróbáltuk rávenni, másszon be a kishúgához. A fülkeajtó alatt és fölött volt egy kis rés, gondoltuk csak befér egy négy éves, de tévedtünk. A kis buksija elakadt. Mégsem áldozhattuk fel a füleit Mimi szabadulása érdekében...

Na, de most aztán tényleg mi egyen???

Felül szélesebb a rés, de az meg nagyon magasan van, még a végén ráesik Mimmusra, vagy rosszul pottyan és beveri a fejét.

Jaj! Mit tegyünk?!

Ezen a ponton sejtettem meg, milyen is lehet, ha megáll az ember szíve.

Ekkor az ajtó alatt megjelent egy szőke fürtöcske.

Mimikém összeszedte minden bátorságát, és okosan végiggondolva az elhangzottakat, megpróbálta megmenteni magát. Édes kis csöppöm, annyira aprócska, hogy kényelmesen kicsusszanhatott börtönéből.

Végül én is kényelmesen felöltözhettem, persze Marciék kérésének eleget téve, csak becsukott, nem bezárt ajtó mögött. Mondanom sem kéne, hogy nem mozdultak mellőlem, míg a kocsihoz nem értünk. Gyorsan és csendben távoztunk a fürdőből.

Néhány órával később, már itthon jutott eszünkbe, hogy mással is előfordulhatott más hasonló, hogy rosszul is lehet odabent valaki, így valószínű, a fürdő személyzetnek vannak eszközei az ilyesféle vészhelyzetek megoldására.

Szerintem már azóta ki is nyitották azt a fülkét.

:D