Fiúk

Csilingel a telefonom, felébredünk.

Amióta ferőfénnyel köszönt ránk a reggel, könnyebben indul a napunk.

Marci nyugodtabb, Mimi is hamarabb ébred. Energikusabbak mindketten. Ez alatt azt kell érteni, hogy Marcit nem kell annyit noszogatni: két kisautó leparkolása közben még az öltözésre is jut ideje, sőt, olykor a kakaója mellé legyűr pár reggeli falatot is. Reggeli nélkül nem szabad elindulni otthonról, mindenki tudja.

Ezenkívül Mimimnek ahogy kinyílik a szeme, kinyílik a szája is:

-Anyuka kakaót! - így először - Menjünk játszira! Menjünk játszira! Menjünk játszira!... - így másodszor, harmadszor, negyedszer, sokadszor, míg kissé zúgni nem kezd a fejem. Hol marad a "jó reggelt", vagy egy kósza szia? Na, jó: puszit azért kapok...

Időnként változatosságot csempészve mondandójába, hozzáfűzi, hogy  "Anyukám pelusom kakis", ám mire ideáig jut, én veszek levegőt helyette is, gyöngyöző homlokomat törölgetve, mert úgy tűnik, a szüntelen csicsergés és körbefutkosás közepette arról elfelejtkezik.

Azt hihetnénk, egyszer csak elfárad, de tévedünk. Akár egy napelemes, öntöltő akkumulátor - minél többet mozog, annál tovább bírja. Szerencsére! :)

Elindulunk.

Mimi pihire fogva a bicóm gyerekülésében, Marci szigorúan a lábbal hajtós kismotorjával (az emberi erő meghajtás kifejezetten környezetbarát, mert rendkívül alacsony a széndioxid kibocsátása, és extra alkatrészként beépített zenélője is van, ami egészen az óvodáig körbezengi az utat; ja, ilyen beépített zenélő a gyereküléshez is járt).

Elbúcsúzunk Marcustól: többször visszatérő puszik, és ölelések, integetés, rövid visszaosonás az ajtókeret kiszögellésbe, végül irány a sokat emlegetett játszótér.

Nehezen ébredeznek az emberek a hosszú tél után. Fél kilenc-kilenc körül még mindig egyedül miénk a tér. Csuda jól szórakozunk!

Aztán ki tudja mi okból, fiús anyukák jelennek meg. Lányok sehol a láthatáron. Általában két kisfiúval érkeznek, amolyan Marci korú és picit idősebb gyerkőcökkel. 

A fiúk úgy robognak be a játszótérre, mint egy sebesvonat. Első útjuk legtöbbször a kék mászókához vezet. Kúsznak-másznak, emelkednek, csusszannak, lógnak, lengnek. Nem veszik észre Mimit. Mimi viszont megtorpan kissé, majd kikerekedett szemekkel, ámulva nézi a mutatványokat. Megszeppenve vonul vissza hozzám, az ölemből követi a pókmászásokat, felkapaszkodásokat, leugrásokat. Rövid idő után, talán mert Marci miatt ez a viselkedés ismerős, megbátorodik, és mintha nem is törődne a fiúkkal, elkezd homokozni.

Sülnek a homoksütik, épülnek a lerombolható vártornyok (mert olyan jó belemarkolni a vár sima homokfalába, amitől összedől az egész - nagyokat lehet nevetni rajta), ám amikor a fiúk játszóhelyet váltanak azonnal feledve a sok homokcsoda és a rombolás, a fiúk érdekesebbek.

Annyira, hogy nem bírja ki, közelebb megy a fiúkhoz. Ők éppen predatorok, vagy rendőrök, vagy pókemberek - mindegy -, folytatódik a lendületes és látványos játék.

Ebből nem szabad kimaradni - gondolhatja Mimi, mert lassan, óvatosan egyre közelebb araszol, míg végül belecsöppen  egy kalóztámadás kellős közepébe.

Összenéznek a fiúkkal, s onnantól Mimi is csapattag. Nyilvánvaló, hiszen a repülőből a vészcsúszdán távoznak, majd a szemétszállítóra a kötélhágcsón mennek vissza mindannyian.

Kipirulva játszanak. Nem tudom, Mimi mennyit ért belőle, a lényeg, hogy remekül szórakozik. Pedig nem szólnak hozzá. Ő mégiscsak lány! Megtűrik maguk mellett, bevonják, ha kell, de nem beszélnek vele. Mimit ez egy cseppet sem zavarja, ha változik a helyszín, iparkodó léptekkel követi a fiúkat. Illetve követné, ha engedném. A fiúk nagyobbak, meg hát fiúk (!), nekik többet enged a szülői féltés és szigor. Nem szeretem, ha Mimi túl messze elkerül mellőlem, ha kilép a játszótér puha borítású, biztonságos körzetéből. Mimi okos, szófogadó kislány, és érzi is, hogy meddig szabad elmennie.

Igen ám, de a múlt hét közepén történt valami. Valami meglepő. Annyira rácsodálkoztam viselkedésére, hogy egy pillanatra nem is tudtam, mit tegyek: engedjem, tiltsam, kövessem?

Vidáman rohangáltak a fiúkkal, amikor a kis kópék úgy gondolták, nem elég a rendelkezésükre álló terület, átvágtáztak a "felnőtt játszótérre", ahol futógépek és más kardió-tréning eszközök vannak. Nem csak én lepődtem meg, Mimi is.

A fiúk elfogadták maguk mellett, ugyanakkor mindegy volt nekik, hogy velük tart-e egy újabb küldetésbe vagy sem.

Mimi nagyon menni akart, de tudta, hogy a játszótérről kimenni tilos. Picit lógó nózival elindult felém, talán, hogy megvigasztalódjon a karjaimban, vagy hogy kárpótoljam valamivel az elmaradt hancúrozásért. Elérzékenyülve álltam fel hozzá,

ám mielőtt elértük volna egymást, egy pillanatra lecövekelt.

Határozottan rám nézett, elnevette magát, megfordult és eliramodott a fiúk után.

Szélsebesen szaladt egyre messzebb tőlem.

Na, ekkor zavarodtam meg kicsit: az én bújós cicalányom a fiúkat választotta a vigasztalás helyett...

Nem rohantam utána. Összeszedtem a játékainkat, a batyuinkat, és lassú lépésben követtem, hogy legyen ideje nagylányosan, kicsit szabadabban visszacsatlakozni a játékba.

Meghálálta bizalmamat: másnap már nem szaladt el a fiúkkal, megfogta a kezem, és behúzott a homokozóba.